Kamarás Iván: "Másoknak megfelelni nem ment annyira"

Tornázhattam veled egy közparkban, de megtehetem a nappalimban is. Meglepődtem, hogy edzőnek álltál.

Ez azért túlzás! De szerintem hiteles lehetek ebben a szerepben, hisz szenvedélyem a sport. A hobbim a színészet mellett. Nyolc évig kempóztam, eljutottam az instruktori szintre. Sokaknak adtam már tanácsot, írtam edzésprogramot, tehát nem áll tőlem távol. De nem csinálok úgy, mintha… A programnak természetesen van egy sportszakmai vezetője, Ács Zoltán személyében. Én hobbista vagyok és maradok, ezért is lett Formabontó az anyag címe. Azt azonban garantálom, hogy a gyakorlatok nagyon hatékonyak és már letölthetők a UPC videótárából.

Min múlik, hogy mire mondasz igent? Azt olvastam, igyekszel úgy élni, hogy olyan dolgokat vállalj el, amiket szeretsz…

… meg ami én vagyok, ami belőlem jön. Ez nagyon fontos. Ne kelljen magam megerőszakolni, mert azok a dolgok nyögvenyelősen mennek, és általában nem sikerülnek.

Súg egy belső hang?

Adok a döntésnek időt, teret, és persze a megérzéseimre is figyelek. De hagyok a sors kezének is lehetőséget, hogy belenyúlhasson a dolgokba. Van, hogy sodródom az árral, de a hozzám közelállók is mindig segítenek. Nem kell egyedül cipelnem a döntéseim súlyát, mivel van egy zseniális menedzserem, Stern Éva személyében.

Azzal kapcsolatban is formabontónak érezlek, hogy 15 év dübörgő karrier után egyszer csak azt mondtad: más kell!

Most is jól megy, hála istennek, de ez a váltás fontos volt az életemben. Anyám is mondta, biztos szükségem lesz arra, hogy kicsit külföldre menjek, és magam is éreztem. Sok minden felgyülemlett bennem magánéletileg és szakmailag egyaránt. Elegem lett egy csomó dologból. Az a 15 éves taposómalom, az állandó verkli kiégeti az embert. Ezt nem akartam. Már nem volt arányban a bejövő energia azzal, amit nap mint nap ki kellett adnom magamból. Sok mindent kellett keresnem pluszban, ami táplált, hogy a megfelelés ne legyen annyira rutinszerű, áldozatos és fárasztó. A színház óriási igénybevétel, olyan, mint egy gyár, ahol az ember aláveti magát mindennek. Részese egy rendszernek, egy alkalmazott, annak minden jó és kevésbé jó hozadékával. Ez nagyon nagy áldozatokkal is jár, de egyben sokat is ad.

Gyerekként is csökönyös voltál, aki a maga útját szerette járni – mondtad valahol.

Megcsináltam mindent, amit a szüleim kértek, és mindig fogadkoztam, hogy jobban fogok tanulni és jobb leszek, de a kötelességteljesítés szintjén ez sosem ment igazán. Csak amikor már rátaláltam a saját utamra, és örömömet leltem abban, amit csináltam. Másoknak megfelelni nem ment annyira.

Színészként ebből lett elég?

Nem vagyok egy vitatkozós, problémás színész. Azt gondolom, hogy a szakmánkban a minőség a legfontosabb. Mindegy, mit csinálsz, a lényeg az, hogyan csinálod. Hogy milyen minőségben vagy jelen. Egy idő után azt éreztem, hogy mennem kell. Az angol nyelv mindig is érdekelt, kétnyelvű suliba is jártam, az angolszász kultúra az életem része.

És a kockázat? Hogy mit hagysz itt?

Akkor nem gondoltam, hogy ez ekkora vállalással jár. Egy évet akartam kihagyni. Később zuhant rám annak a súlya, hogy eltűnt a trapéz alól a biztonságot adó háló. De akkor már elindultam egy úton, és azt pontosan tudtam, hogy kapkodni nincs okom, hisz van időm. Nincs ezzel baj.

Úgy képzelem, hogy világgá menni magányos út.

Az egyedüllét nagyon hasznos tud lenni, szerintem. Nem árt, ha eltöltesz magaddal egy kis időt. Sok mindenre tanít.

Kicsit szimbolikusan fogalmazva az ember önmagában is utazgat?

Igen, önmagában is utazgat, és megszokja maga körül a csendet. Itthon, amikor folyamatosan el vagy foglalva, és egy állandó álprobléma-halmazzal küzdesz, akkor a zajtól nem hallod a saját belső hangodat. Nem is tudod, mert idő sincs arra, hogy rájöjjél, mire lenne szükséged pontosan. Amikor ez a zsizsegés elhalkul körülötted, akkor elkezdenek kiélesedni részletek. Apróságok, jelek, amik egyébként fel sem tűnnek. Valami, amitől mosolygós lesz a napod. Nem azt mondom, hogy álboldogságban kell létezni, de meg kell élni az életet minden jó és rossz részével együtt, és észre kell venni a kapaszkodókat. Tudod, mint a szerencsesütinek egy jó mondatát.

Kuncogsz. Most viccelsz velem?

Nem. Komolyan mondtam. Azzal, hogy elmentem, helyre tudtam tenni bizonyos dolgokat, amiket addig nem. Például azt, hogy mik az igazán fontosak. Mindig is nagyon számított a szakmám, mert úgy érzem, hogy erre születtem és ez a legfőbb szenvedélyem, de emellett nyilvánvalóan nem gondolom azt, hogy nem fontosak az alapértékek. Például a család. Amikor állandóan itthon voltam, sokkal rendszertelenebb volt az együttlétünk. Most pedig amennyit csak tudok, annyit koncentráltan, tisztán velük töltök. Persze, az ember öregszik és kicsit az igényei is változnak. Már nem a diszkóba sietek, mint 20 évesen. Bár bennem van egyfajta fura tudathasadás, mert a gyerek is él bennem. Ugyanúgy ott motoszkál a 20 éves is, amit én nagyon szeretek. Öltözködni sem úgy akarok, mint egy 40 éves, 42 éves… De mindezzel együtt jól vagyok. Mentálisan és fizikailag is. Sokkal nagyobb rend van, mint korábban.

Adtál magadnak határidőt, hogy meddig mocorogsz a világban?

Ameddig van motivációm. Nemrég kaptam meg a zöldkártyát, úgyhogy igazán most indulhat el ez a történet. Nekem tökéletes ez a fajta kettősség, hogy itt, is ott is dolgozhatok. Le is kopogom, köszönöm.

Úgy érzem, hogy most két lábbal állsz a földön. Miközben hétmérföldes a csizmád. De volt idő, amikor elszálltál kicsit? Tudod, a korán jött siker…

Persze, hogyne lett volna. Ráadásul nagyon hamar, 23 évesen már a legjobb színész díjával, 24 évesen országos ismertséggel azért nem volt egyszerű létezni. Fiatalon még családot is alapítottam. Mindjárt két nagyon szélsőséges dolog, aminek meg kellett felelni. Baromi nagy feladat volt - vagy az kellett volna, hogy legyen... Akkora kihívásokat jelentett, amihez talán érettebb gondolkodás kellett volna. De hát, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. És ez igaz. Színészként önmagunkkal foglalkozunk, ami szükségszerűen némiképp önzővé is tesz. Folyamatos górcső alatt van az ember minden személyiségjegye, külseje, belseje, fizikai és szellemi állapota. Többet foglalkozunk magunkkal, mint egy normál ember. Arról nem beszélve, hogy azok az emberek, akik valamiféle sajátos utat járnak, és sikeresek, azokkal nem feltétlenül könnyű együtt élni.

Nagyon más az a kép, amit a külső szemlélő gondol rólad? Te, a „macsó csávó”.

Egyáltalán nem vagyok az. A színházban nem is volt ezzel problémám soha, mert sokféle szerepet játszottam. Inkább a média aggatta rám ezt a fals képet. Biztos, hogy volt oka, nem mondom, hogy nem vagyok benne részes és hibás, és nyilván az alkatom is hozzátesz. Ráadásul a filmszerepek is ebbe az irányba toltak, és ez is zavart. E tekintetben is pótolni akarom a restanciákat. Változtatni ezen a skatulyán.

2010 környékén alaposan tépázott a bulvár. Mostanában csend van.

Előtte is az volt, ez csak átmeneti időszak volt. A hírverést nem én gerjesztettem. Nem nyilatkoztam akkor sem. Volt egy sötét időszak, amikor bepereltem az összes újságot, és meg is nyertem az összes pert. De erről már nem szólt a fáma. Lényeg, hogy jó ideje ismét béke van, sok szép anyag készül velem és rólam, e téren is minden rendben.

És a magánéletednél azóta is becsukod az ajtót.

Nézd, azért, mert én ismert lettem, még az engem körülvevő embereket nem szeretném kitenni mindannak, ami ezzel jár. A fiaim majd eldöntik, hogy mit kezdenek a nevükkel. Nem akarom a gyerekkorukat befolyásolni azzal, hogy kirakom őket címlapra és csesztessék őket az iskolában pró vagy kontra. Biztos vagyok benne, hogy ezzel csak ártanék. Én másképp szeretnék hatni rájuk. A kétlaki életet miattuk is csinálom. Próbálok példával elöl járni, egy nyitott világot prezentálni nekik, ami talán a legnagyobb dolog, amit adhatok. Az a legfontosabb, hogy megtalálják, miben jók és tehetségesek. Hogy majd a saját útjukra lépjenek, ahogy én is.

Ami most azt jelenti, hogy castingról castingra jársz. Nem fárasztó? Állandóan offenzívnek kell lenni, miközben a kimenetele bizonytalan.

Ezt meg kell szokni. Mindig készenlétben kell lenni. Amerikában kicsit olyan az életem, mint egy titkos ügynöké. Néhány napig nincs semmi, aztán jön egy e-mail, hogy holnap reggelre tanuljak meg hét oldalt, vegyem föl a jelenetet telefonra, küldjem el, és aztán másnap menjek oda! Teljesen ad hoc jellegű meló.

A színház nem ad hoc, és sokáig az volt az otthonod. Alaposan kiléptél a komfortzónából.

Igen. Szerintem fontos dolog, hogy időnként kimenj. Ugyanúgy ahogy a sportban is, egyszer csak megszokod a terhelést, és már nem hatékony.

Nincs izomlázad sem.

Azért váltogatom állandóan az edzésformákat is. Baromi hamar megunok dolgokat, hogyha nem elég változatosak, izgalmasak, és ezért a gyógytornától elkezdve a pilatesen keresztül a jógán át, a bokszig a kempón át, nagyon sok mindent csináltam. Állandóan újabb élményt akartam. Bicikliztem, falat másztam, és folyamatosan egyedül kellett edzenem, mert sokszor a próbák és az előadások között 20-30 percben kellett elintéznem a napi edzésemet. Gyakran csak az öltözőben, mondjuk, egy akkora területen, hogy csak egy törölközőt tudtam letenni. Ki kellett találnom, hogy mindenféle segédeszköz nélkül, szállodai szobában, öltözőben, bárhol, hogyan tudok hatékony edzést csinálni, hogy formában tudjam tartani magam. Így jött az életembe a jóga is, ami ma már része a mindennapoknak. Új kapukat nyitott meg, egy újabb kis lépés, valamerre.

És már jó pár lépést tettél…

Tudod, húszévesen nagyon éles elképzeléseim voltak arról, hogy mit akarok. Aztán egyre homályosabban kezdtem látni. Harminc körül jött a kérdés: biztos, hogy így van? Utána pedig teljes bizonyossággal állítottam, hogy egyáltalán nem úgy van, ahogy gondoltam, és fogalmam sincs, hogy igazán hogyan is van. Anyám mondta, hogy annyira jó, most hatvan fölött teljesedett be mindenféle síkon az élete, és ezzel az élettapasztalattal és tudással mennyivel könnyebb lett volna korábban. Na, ja. Azért biztosan kapunk valamit cserébe azért, hogy veszítjük a kollagént meg hormonokat, nem?

Hát, remélem! Tulajdonképpen te is a saját teljességed felé igyekszel!

Igen, és folyamatosan kapom az inspirációt, meg a löketeket. Ez formában tart. Valamiféle állandó készenlétben. De közben mégis higgadtságot és nyugodtságot érzek.

Nem szorongást, félelmet…

Nem. Szerintem az a lényeg, hogy amíg az ember állandóan meg akar felelni valamiféle elvárásnak – akár önmagának -, addig stresszel, ha valami nem sikerül. Felesleges! Úgy kell élni, hogy ha jön, jön, ha nem jön most, akkor jön máskor! Amikor itt lesz az ideje.

Megtanultad elengedni ezt a görcsöt?

Talán ez a legfontosabb. Kiskoromban világsztár akartam lenni. Most nem ez a célom, hanem az, hogy olyasmit csináljak, amit szeretek, és amitől boldogabb leszek. Olyan kihívásokat keresek, amiktől érzem, hogy a helyemre kerülök. Mindezt úgy, hogy közben jól legyek a bőrömben. 15 éven keresztül büfékben, szendvicsek, kávék és cigik között léteztem. Volt olyan, hogy előadás előtt 200 volt a vérnyomásom. Kérdezték is a kollégák: jól vagy? 29 éves voltam. Na, akkor a fejemhez kaptam.

Ha most megmérném, mennyi lenne?

120, szerintem. Most már nem az van, hogy hónapokon át négykor fekszem és kilenckor kelek. Már nem is bírnám és nem is kívánom. Sokkal tudatosabban élek, és ez így jó. Még ha sok tekintetben formabontó is.