Interjú egy 22 éves hölggyel, aki egy budapesti pszichiátrián kapott kezelést

Az egész rémálom tavaly szeptemberben kezdődött. Dominika barátja külföldre ment dolgozni, neki költöznie kellett, és még az állását is elvesztette. Ez, a benne szunnyadó feszültség, valamint a további belső, még előtte is rejtve maradt lelki gondok megtették a hatásukat.

Mit léptél, miután felmérted, hogy egy kis depressziónál nagyobb lehet a baj?

Január elején felkerestem egy ismerős pszichológus hölgyet, akivel először azt hittük gyógyszerek nélkül is karbantartható és javítható az állapotom, de a harmadik találkozásunkkor - annak ellenére, hogy valamelyest tudtam javítani az állapotomon - mégis azt tanácsolta, hogy forduljak pszichiáterhez. A pszichiátriai intézményekbe azonban beutaló kellett, így az utolsó erőmet összeszedve elmentem a háziorvosomhoz. Azt hittem, ő orvosként meg fogja érteni a problémámat, és sürgősen beutal a megfelelő intézménybe. Ennek ellenére szinte közönyös hozzáállással fogadott. Azt mondta, szerinte nem olyan súlyos az állapotom, mint én azt gondolom. Kisírt szemekkel léptem ki a rendelőjéből, a fejemben pedig visszhangzott az utolsó hozzám intézett mondata: „Az élet lényege, hogy ne legyünk mindig egy lépéssel lemaradva". Kaptam tőle egy beutalót a helyi ideggondozóba ahová azonnal elmentem, de csak időpontot adtak egy hónappal későbbre, hogy egyáltalán felmérjék az állapotomat.

Beszéltem a pszichológusommal, ő ajánlotta a Nyírő Gyula Kórházat. Őket még aznap délután felhívtam. Mondták, hogy minden délelőtt van felvétel, lakcímkártyát és orvosi beutalót kell vinni. Nem akartam visszamenni a háziorvoshoz, hogy még egyszer kapjak egy ilyen negatív megnyilvánulást, de elhatároztam, hogy összepakolok a sporttáskámba, másnap odamegyek a kórházba, mondjanak, amit akarnak, én itt vagyok.

Mi történt a kórházban? Hiszen nem volt beutalód.

Hihetetlenül kedvesen fogadtak, mondták, hogy nyugodjak meg, nincs semmi baj, üljek le, és várjak. Mint később kiderült, a vizit közepén érkeztem. Az első benyomás iszonyú rémisztő volt. A legrosszabb állapotban lévő betegek jártak-keltek körülöttem. Átfutott az agyamon, hogy kész vége, le fognak szedálni, és egész életemre bezárnak ide. Másfél óra telt el így, majd behívott egy nagyon kedves doktornő. Elmondtam neki a panaszaimat és egyből fel is vett – nyitott osztályra, ami azt jelentette, hogy akár az udvarra is lemehettem.

Jól tudom, hogy teljesen egyedül voltál ebben a szituációban, nem csak fizikailag, de érzelmileg is?

Igen. A szüleimnek nem mertem elmondani, mert ők csak megpróbáltak volna lebeszélni róla. Én tudtam, hogy nekem erre van szükségem, ez kell nekem, de a külső megítélés miatt ezt nem mondtam senkinek, így nekik sem. A páromnak is csak akkor, amikor már ott voltam. A folyamat kezdetétől csak azt kaptam, hogy ez hiszti, szedjem össze magam. Egyedül a pszichológusommal tudtam erről nyíltan beszélni, ő volt az, aki ezt a kórházat is javasolta.

Miért érezted ennyire sürgetőnek azt, hogy a lehető leghamarabb befeküdj egy kórházba? Milyen tüneteket tapasztaltál?

Egyik napról a másikra minden értelmetlen és zavaros lett. Pánikrohamok és kényszergondolatok kezdtek gyötörni, amik teljesen maguk alá gyűrtek. Csak rossz érzések voltak bennem, és valami ősi zsigeri félelem, hogy nem vagyok biztonságban.

Képzelem-e, az adott helyzetet, vagy valóban megtörténik-e. Ilyen volt, amikor hazajött a párom decemberben, és nem tudtam eldönteni, hogy most valóban ott van-e a lakásban, vagy csak álmodom. Direkt mondtam neki, hogy menjünk étterembe, menjünk olyan helyre, ahol emberek vannak körülöttünk, mert, ha más is látja, akkor tényleg nem képzelem. Amikor egyszerűen nem bízhatsz az érzékeidben, az egy agyrém.

Nem tudtam örülni semminek, csak félelmet éreztem. Már attól is megijedtem, hogy miért élek egyáltalán. Belenéztem a tükörbe, és nem ismertem fel saját magam. Folyamatosan ellenőriztem, hogy még itt vagyok, nem haltam-e meg. Tehát egyszer csak a teljes káoszban találtam magam. A végére már olyan volt, mintha egy buborékban lettem volna, aminek a falán semmi nem jön át, se a pozitív, se a negatív dolgok. Én például félek a pókoktól, megláttam egyet, és semmilyen reakciót sem váltott ki belőlem. Amikor elértem ebbe a rezignált állapotba, éreztem, hogy komoly segítségre van szükségem.

Egy hónapot töltöttél a kórházban. Miként kezdődött a kezelés, milyen benyomások értek?

Február 14-én, Valentin napon vonultam be a kórházba. Már első este elkezdtek minimális gyógyszert, antidepresszánst adagolni. Néhány nappal később kaptam szorongásoldót is. Az első pár napban egyedül voltam a szobában, utána kaptam szobatársat, aminek az elején még nem igazán örültem. Egészen addig ki se mozdultam a szobámból, utána viszont egész nap a folyosón üldögéltem. Először senkivel sem mertem beszélgetni, attól féltem, hogyha valakivel ott szóba állok, beszélgetni kezdek, azzal elismerem, hogy nekem valóban itt, a pszichiátrián van a helyem.

Valóban így érezted? Nagyon érdekes, hogy ez a sztereotípia téged is képes volt valamelyest befolyásolni, annak ellenére, hogy tudtad, szükséged van az ottani orvosok segítségére.

Igen. Mikor elmondtam a családtagjaimnak, hogy hol is vagyok, először mindenki úgy reagált, hogy „tényleg,", „ne szórakozz már, nincs neked semmi bajod". A párommal két hétig ment a harc. Sokáig tartotta magát ahhoz, hogy csak össze kellene szednem magam, elmennem dolgozni. Hiába mondtam neki, hogy én csinálnám, de egyszerűen olyan, mintha egy fal lenne előttem.

Lapozz, hogy megtudd, milyen kezelésekben és felismerésekben volt része a pszichiátrián Dominikának!

Milyen kezeléseken vettél részt a pszichiátrián?

Az első héten még csak a gyógyszereket állították be. Egyébként ez egy kicsit elbizonytalanított. Nem ugyanezt csináltam otthon? De nem. Ott biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy, ha bármi lenne, tudnék kihez fordulni. Szombaton haza is mentem anyukámhoz, de annyira rosszul éreztem magam, hogy másnap már reggel visszamentem a kórházba.

Ezeken tudtam arról beszélni, hogy hogy érzem magam, és elkezdtük átvenni, mi vezethetett az állapotomig. Ezeken kívül voltak csoportos terápiák is, majdnem minden napra jutott egy. Mondjuk nekem már az nagyon sokat segített, hogy elkezdtem beszélgetni a többi beteggel. Az orvos is megértő, de aki volt ilyen helyzetben, az még jobban.

Milyen foglalkozásokra jártál?

Volt biblioterápia, ahol történeteket dolgoztunk fel, színhangcsoportba is jártam, ahol klasszikus zenék szóltak, és emlékeket kellett megfesteni. Én nem hittem volna, de a zene és a koncentráció olyan régi emlékeket hozott felszínre, melyekre már nem is emlékeztem. Ezek közt voltak jók és rosszak is. Volt még egy színezős rajzolós csoport is, a neve nem jut eszembe. Sok foglakozás volt még, de nekem ezeket ajánlották. Ezek mellett rengeteg, több száz kérdésnyi tesztet kellett kiöltenem, hogy kiszűrjék nincs-e például személyiségzavarom. Mondták, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó.

Ettől megkönnyebbültél?

Igen. Amíg nem tudtam, a legrosszabbra gondoltam, mint például a skizofrénia.

Az irányított kezelések mellett, voltak egyéb felismeréseid?

Voltak, persze. Engem a pszichoterápiás csoport mellé tettek. Köztük volt, aki bent feküdt, a többsége azonban bejárt, ők mind egy szinttel gyógyultabbak voltak. Először azt hittem látogatók, mert mindig utcai ruhában voltak, beszélgettek egymással. Amikor megtudtam, hogy ők is ugyanúgy betegek, tudatosult bennem, hogy ez a dolog nem válogat, bárkivel megtörténhet. Nagyon vegyesen voltak bent az emberek, köztük rengeteg fiatal, ami engem teljesen megdöbbentett.

Elkezdtük feltérképezni, hogy mi válthatta ki ezeket a tüneteket. Mindent nulláról el kellett mesélnem – párkapcsolat, iskolák, szülő-gyerek kapcsolat. Adtak feladatokat, hogy rájöhessek, mi volt az a motívum, ami a pánikrohamokhoz kapcsolódott. Egyébként ilyen már korábban is volt, de akkor nem igazán foglalkoztam mélyebben ezzel a dologgal. 17 évesen költöztem el otthonról, messze a szüleimtől, és most is a költözés környékén jött elő, így ezt tudtam meghatározni, mint ismétlődő motívum.

És szeptemberben pontosan ez történt, a párom kiment külföldre dolgozni anélkül, hogy ezt átbeszélte volna velem, nekem pedig egyedül kellett egy költözést lebonyolítanom, amit egyébként nem én akartam. Egyikre se volt ráhatásom, csak a következményeket viseltem. Amire eddig ketten voltunk, arra egyedül maradtam. A munkámat is elvesztettem, pedig nagyon szerettem. Bébiszitterként dolgoztam, egy kisfiúra vigyáztam, akit imádtam, de a szülők bölcsődébe adták. Egyenként ezek nem lettek volna megterhelőek, de így egyszerre igen.

Amire még rájöttünk, hogy nagyon rosszul viselem a konfliktusokat, nagyon nehezen tudok magamért kiállni. Épp ezért, minden dühömet magamba fojtottam, ami szépen lassan elkezdett bennem dolgozni. A bébiszitterkedés alatt sokszor fordult elő, hogy megkérdezték, nem-e baj, ha később jönnek a megbeszéltnél, ráérnék-e szombaton is. Én pedig sosem tudtam nemet mondani, sosem álltam ki a pihenőidőmért.

Volt egy meghatározó eset is ezzel kapcsolatban, ugye?

Igen. Egy három hónapos kisbabára vigyáztam, és ott az anyuka bezárt a lakásba, ráadásul később is jött egy órával. Ott volt először pánikrohamom. Nekik ugyanolyan erkélyes lakásuk volt, mint nekem. Ott jutott eszembe először, hogy mit csinálok, ha nem tudunk kijutni, és le kell onnan ugrani? Hogy menekítem ki onnan a babát? Iszonyatosan rossz volt.

Ez az erkélyes motívum, a „nincs kiút" aztán felfokozódott benned.

Pár hónapja még takarítottam az ablakot, kimentem az erkélyre minden gond nélkül. Utána már kicsit szorongtam tőle, aztán már nem mertem kilépni se. Kieshetek, de mégse tudok kiesni, mi van, ha kiugrok – ezek a gondolatok lettek úrrá rajtam.

Hogyan változtatta meg az életedet a kórházban töltött idő? Hiszen most itt ülünk egy zsúfolt kávézóban, mosolyogsz. Senki sem mondaná meg, hogy nemrég még a pszichiátrián voltál.

Köszi, próbálom feszegetni a határaimat, hogy minél előbb meggyógyuljak. A kórházban mindenki nagyon kedves volt velem, a nővérek és az orvosok is. Mindig tudtam hozzájuk fordulni, segítettek, amiben csak tudtak.

Aztán szépen lassan elkezdtem: először csak a szemben lévő boltba, aztán kicsit arrébb az újságoshoz. Második hétvégén otthon aludtam, de feljöttek hozzám a szüleim, ők a nappaliban én a szobámban aludtam. Apukámmal együtt már ki mertem menni az erkélyre is. Tehát fokozatosan javulgatott a helyzet.

Három és fél hét után, egyedül is otthon aludtam egy éjszakát, mert mondták, hogy csak így derül ki, hogy pontosan hogyan leszek, ha kikerülök a kórházból. Ez egészen jól sikerült, az erkély melletti nappaliban ültem, ki mertem lépni, de fogtam a kilincset, aztán gyorsan visszamentem, és magzatpózban lefeküdtem a kanapéra. Ekkor még azért ez nagy stresszel járt.

A kórházban azt mondták, addig maradhatok, amíg akarok, de a cél az, hogy meggyógyuljak, és újból normálisan tudjam élni az életemet. Így 4 hét bent lét után végleg hazamentem.

Hol tartasz most? (A beszélgetésünkkor Dominika épp 3 hete hagyta el a pszichiátriát.)

Most már, ha jó idő van, akár fél órára is kiülök az erkélyre, és olvasgatok. Amikor hazajöttem, naponta 3-4-szer is kimentem, tréningeltem magam. Időnként jönnek még a kényszergondolatok, de már kezelhetőek. Az önmagamba vetett hitem kezd visszatérni, úgy érzem, megint nálam van az irányítás.

Találtam munkát egy pékségben – a kórházból mentem állásinterjúra. Gyerekekkel, mióta pánikrohamom volt, nem merek foglalkozni, pedig a bébiszitterkedés előtt kisgyermekgondozóként dolgoztam. A terveim közt szerepel a továbbtanulás is. Mindig érdekelt a pszichológia, és most, hogy testközelből is megtapasztaltam, szeretnék később ezzel foglalkozni.

Amikor kijöttem a kórházból, elküldtem a jelentkezésemet pszichoterápiára. Ez már a kezelésem alatt célommá vált. Azóta be is kerültem a következő csoportba, de ehhez 2-3 hétre be kell feküdnöm az osztályra. Erre azért van szükség, mert ott egy nagyon intenzív munka folyik, és nem lehet tudni, hogy mit vált ki az emberből. Ezért kell a terápia elején egy védett környezetben lenni. A munkahelyemen túl rövid ideje dolgozom, hogy ilyen hosszú szabadságot kapjak, ezért fel is mondtam.

Miért vállaltad azt, hogy elmeséled a történetedet?

Az emberek fejében az él, hogy akit a pszichiátrián gondoznak, az csak öntudatlan bolond lehet, aki nincs tisztában a betegségével, és ön- vagy közveszélyes. Ez nem így van! A pszichiátria ugyanolyan hely, mint bármilyen másik kórház, csak épp nem valamilyen szervi elváltozást, hanem a pszichét gyógyítják.

Dominika igazán büszke lehet magára, hiszen egyedül – szerettei legyintése mellett - ismerte fel mentális betegségét, és küzdött meg a megfelelő kezelésért. Nem adta fel, nem süllyedt a betegsége keltette örvénybe, és mindent megtesz azért, hogy végleg maga mögött hagyhassa ezt a nehéz időszakot. Ne feledd, hasonló bárkivel, bármikor megtörténhet.