Utazás a lelked körül Peller Mariann-nal: Balázs Andi

Peller Mariann: Andikám, bár még csak másodjára találkozunk személyesen, mégis olyan érzésem van, mintha évezredek óta ismernénk egymást. Én hiszek abban, hogy ezt előző életünkből hozhatjuk. Te mit gondolsz erről?

Balázs Andi: Hiszem azt, hogy többször élünk, és mindenféle impulzusokat hozunk az előző életünkből. De hogy nekünk közünk van egymáshoz... tudod, hogy milyen érzésem van, ha téged vagy a tesódat látom? Egyfajta nagyon kellemes, testvéri érzés van bennem felétek. Olyan jó lenne neked elmondanom, ha valami bajom van, csak eddig nem volt meg a csatorna, de tessék, megnyílt! Mert hiszem, hogy nincs véletlen! Ha valakivel szeretnék találkozni, és szeretnék vele eszmét cserélni, vagy csak egy jót nevetni, azzal egy idő után a sors összehoz. És hiszem, hogy ennek az idejét ki kell várni, nem szabad erőltetni.

P. M.: Mindig felismered, ha sorsszerű találkozásban van részed?

B. A.: Igen! Hiszek a karmában is. Ha például valamire nagyon vágytam, de el kellett engednem, mert nem kaphattam meg, az évekkel később valahogy visszaköszönt. Például iskolásként nagyon szerettem volna egy darabban egy szerepet eljátszani, és amikor görcsösen akartam, természetesen semmi sem történt. De sikerült elengednem, húsz évvel később pedig egyszer csak azt mondta a szerep: na, akkor itt vagyok, úgy hallottam, hogy szükséged van rám!

P. M.: Hogy csinálod azt, hogy mindig úgy nézel ki, mint aki jól van? Tényleg mindig jól vagy?

B. A.: Alapvetően igen, mert próbálom mindig a pozitív dolgokat nézni. És hiszem, hogy minden hepe után hupa jön, és fordítva. Ilyen az egész életünk, és mindkettőt meg kell tanulnunk elfogadni, csak nehéz. Az nem lehet, hogy mindig fönt vagyunk. Meg vannak a mélypontok is...

P. M.: Csak rólad sem feltételezik!

B. A.: Persze, pedig sosem titkolom. Sőt, ha egy kicsit búskomorabb vagyok, akkor azonnal rémület van a környezetemben, hogy mi történt?! A szűk környezetem viszont teljesen megérti, és ilyenkor békén hagynak.

P. M.: Szükséged van a csöndre?

B. A.: Nagyon! Szeretek egyedül lenni, bár sosem vagyok egyedül, hiszen gyakorlatilag egy falkában élek, és van egy párom is. De ha el akarok vonulni, el tudok. Ilyenkor szeretem a dolgokat megélni, jól átrágni.

P. M.: Meditálsz is?

B. A.: Nem meditálok, bár azt hiszem, amit csinálok, az beillik meditációnak is. Valószínűleg az, hogy a színházi létem, a hivatásom révén ki tudom teljesíteni a szívem összes „bugyrát", az segít. És mielőtt fellépek a színpadra, tartok egy kis tisztítási rituálét. Ez azt jelenti, hogy Balázs Andit otthagyom az öltözőmben, és az aznap játszott karaktert magamra öltöm az alatt a pár méter alatt, míg elsétálok a színpadhoz. Azt hiszem, hogy ez a folyosójárat, ez az én csendem, amikor nem szól hozzám senki, amikor csak én vagyok, veszek egy nagy levegőt, és azt mondom, hogy bármi volt, hepe vagy hupa, nincs most más, csak az, ami előttem áll. Érzem, hogy a színház maga a terápia.

P. M.: Igen, az, de nem csak neked, hanem azoknak is, akik beülnek, és megnéznek.

B. A.: Így van. Képzeld, amikor az édesanyám meghalt, abban az időben egy Karinthy Ferenc-darabot játszottunk. Akkor hét órától fél tízig, végig egy óvóhelyen játszódott a történet, és nem mentünk ki, nem volt benne szünet. Én ott a szerepem szerint egy Bibliát olvasva sírtam végig. Beültem 7 órakor, vettem egy nagy levegőt, beforgott a színpad, és azt éreztem, hogy annak a 300 embernek, aki ott van, odaadhatok ebből a fájdalmamból egy pici darabot, erre a pár órára. Legalább addig sem magamat gyötröm, és gyászolok, hanem át tudom nyújtani nekik ezt az egészet. És sajnos pont ebben a helyzetben jött az újabb felismerés, hogy a színpad a nyugalom szigete.

P. M.: Megfogalmaztad már magadnak, hogy mi dolgod van itt a földön? Vajon jó úton jársz?

B. A.: Nem szoktam, inkább hagyom, hogy történjenek velem a dolgok. Hiszem azt, hogy nem véletlenül vagyok itt. Például az, hogy én egy ilyen testbe születtem, nem okozott igazán nagy hátrányt. Pedig aztán csúfoltak, a fiúk nem engem választottak először, szóval minden volt, ami ilyenkor a pufi csajokkal megtörténik. De mégis bennem volt a hit, hogy engem valamiért ilyennek teremtettek, nekem dolgom van ezzel. És kiderült, mire nagylány lettem, hogy nekem az a dolgom, hogy azokat a lányokat, akik ettől szenvednek, megnyugtassam, hogy nincsen semmi baj! Valószínűleg ez a misszióm: hogy elmondjam az embereknek, hogy nem múlhat csak a külsőnkön az életünk, a hozzáállásunk. Ha pattanásos az arcunk, vagy ott marad a heg életünk végéig, az nem a világvége. Én imádom a ráncaimat, sokat nevetek ezen. Ott van bennük az összes gondom, vagy a gondolataim, vagy a kétségbeeséseim. De ott van az összes nevetésem is. Sőt a makacsságom is, olyan makacs tudok lenni... Az összes, anyukám okozta fájdalom, a sírások mind benne vannak az arcomban. És én szeretek ilyen lenni. Így vagyok tökéletes, ahogy vagyok, és ez igaz minden egyes emberre. Szeretném is nekik elmondani, és ebben igazán hiteles tudok lenni, mert hiszem, hogy nem véletlenül teremtettek ilyennek.

GY. K.: A képleted arról szól, hogy nagyon sok olyan életből jössz, amelyekből hozol egy csomó lelki érzékenységet és bántások emlékét. Mintha ebben az életedben ezt hárítanád, ne kelljen foglalkoznod a lelkeddel, az érzelmi kihasználtsággal, ezekkel a mélységekkel. De időről időre mégis kaphatsz ebből ízelítőt. Van benned nagyon sok nyitottság, és sokat szerepelsz, beszélsz – mintha sok zajt kellene csapnod magad körül, csupán azért, hogy ne kelljen igazán befelé figyelned.

B. A.: Az igaz, hogy sokszor hajlamos vagyok inkább mások problémájával foglalkozni, tehát ez a zaj-csapás abszolút érvényes. Aztán egyszer csak egyedül maradok, és rám zuhan, hogy ebben vajon hol van a Balázs Andi? Ez így nagyon igaz rám, csak amikor más mondja, az nagyon ijesztő.

GY. K.: Abban viszont segít a képleted, hogy a hivatásodat nagyon támogatja. És nagyon jó humorérzéket kaptál, egy igazán dinamikus személyiséget. Tehát sok segítséget kaptál azzal kapcsolatban, hogy a külvilágban jól tudj működni. Nem kifejezetten dolgod az, hogy a spiritualitásoddal mélyebben foglalkozz, legalábbis ebben az életben. Persze, ahogy említettem, időről időre történnek olyan események az életedben, amelyek mégiscsak befelé fordítanak. Ezek pedig legtöbbször halálesetek. Ugyanis olyan életekből jössz, ahol nem voltál hosszú életű, és erre kapsz valamiféle emlékeztetőt. Valaki a közvetlen környezetedben túlságosan korán meghalt, és ezen keresztül meg kell tanulnod az elengedést.