"Bármikor megtörténhet a csoda, csak hinni kell benne" - interjú egy lombikos kismamával

Mikor döntöttetek úgy, hogy belevágtok a lombikba?

Eljutni a lombikig egy viszonylag rögös, három éves út volt. Amikor a férjemmel elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk, csodával határos módon azonnal össze is jött. A nagy boldogság azonban sajnos nem tartott sokáig. 6 hetes korában elvesztettük a babánkat. Nehéz volt felállni utána, de sajnos tudtuk, hogy ezzel számolnunk kell az autoimmun és egyéb betegségeim miatt. Néhány hónapos sikertelen próbálkozás után az endokrinológus orovosom összehozott egy meddőségi szakértővel, akivel közösen indultunk el az úton. Eleinte nem a lombik irányába mentünk. Ciklusmonitorizásással majd inszeminációval próbálkoztunk. A ciklusmonitorizálást háromszor, az inszeminációt kétszer próbáltuk. A beavatkozások során bár felcsillant kétszer a remény, sajnos hamar spontán és nagyon korai vetéléssel véget is ért. Akkor döntöttük el, hogy nem várunk tovább és belevágunk a lombikba...

Milyen lépések követték az elhatározást?

A meddőségi orvosom segítségével indultunk el ezen az úton is, mi egy meddőségi központot választottunk. A lombik eljárás egy igen hosszadalmas és rengeteg vizsgálattal induló folyamat. Először ki kell deríteni, hogy a párok egyáltalán alkalmasak e a beavatkozásra. A páromat és engem is vizsgáltak, szűrtek és miután zöld utat kaptunk, elindult a protokoll.

Mesélnél kicsit az eljárásról?

A lombik-eljárás egy 10 napos injekciós kezelésből, petejsejt leszívásból és beültetésből áll. Álatlánosságban így lehetne meghatározni a lépéseket, de a kezelések hossza teljesen egyénfüggő, amit a kezelő specialista határoz meg. Nekem 10 napig tartott az injekciós kezelés, kb. összesen 50-55 injekciót kellett beadnom ez alatt az idő alatt. Nagyon féltem a hormonok hatásaitól, mert az inszeminációk alatt nagyon megviselt, de a lombiknál annyira könnyen sikerült venni az akadályokat, amennyire csak lehet. A kezelés alatt ultrahangra jártunk, majd amikor az orvos és ciklusom úgy határozott, hogy itt az idő, egy altatásos műtéti úton leszívták a petesejteket. Itt kezdődik a pár életében az igazi izgulás. Vajon mennyit sikerült kinyerni, mennyi termékenyedik meg stb.? Nagyon szerencsések vagyunk, mert nekem több petesejtet is sikeült leszívni, amik szépen meg is termékenyültek és meg is maradtak. A leszívás és a beültetés között 5 nap telt el, közben folyamatosan telefonos kapcsolatban voltunk a biológus orvosunkkal, aki naponta tájékoztatott a megtermékenyített petesejtek állapotáról.

Az ötödik napon pedig beültették a petesejtet. Az orvosunk tancsárára csak egyet. Két hét várakozás után pedig megcsörrent a telefon és megtörtént a csoda: megkaptuk a várva várt hírt: beágyazódott a baba. Elképesztő érzés volt főleg úgy, hogy felkészítettek bennünket: mindössze 25 százalék esélyünk van, hogy elsőre összejön.

Persze az aggódás itt még nem ért véget, az első trimeszter, azaz 12 hét eltelte után nyugodtunk meg először igazán.

Lelkileg hogyan élted meg az egész procedúrát?

Lelkileg hullmázó volt ez az időszak számunkra. Sok esetben a hormonok szabályozták a hangulatomat, néha pedig a csalódottság lett urrá rajtam. Nőként nagony nehéz volt elfogadni, hogy segítség nélkül nem vagyok képes teherbe esni és hogy ez az én "hibám". Szerencsére szerető és támogató férjem és családom van, így ők lendítettek át a holtpontokon. Sok barátot veszítettem el ezen időszak alatt, sokat pedig kaptam is a sorstól. Sorstársakkal is sokat beszélgettem, akik hasonló tapasztalatpokról számoltak be. Sokan lemorzsolódtak ebben az időszakban, amit így utólag már egyáltalán nem bánok, akkor viszont nagyon megvislet. Azok vannak most már körülöttem, akikkel őszintén és szívesen osztom meg az életünk legszebb időszakát.

Mi a helyzet most veletek? Hogy vagy/tok?

Nagyon jól vagyunk, leszámítva a terhességgel járó rosszulléteket, hangulati változásokat - de ezeket mind édes teherként élek meg. Bőven túlléptük az első trimesztert és túlvagyunk az első fontos vizsgálatokon is. A baba egészséges és csak ez számít.

Belevágnál újra? Mit üzennél azoknak, akik a beavatkozás előtt állnak?

Egyelőre nem tervezzük, hogy újra belevágunk. Nem az eljárás és a lombik folyamata miatt, mert egyáltalán nincsenek rossz emlékeim róla. Pusztán azt érezzük, hogy így a kisbabánkkal lesz teljes a családunk. De ki tudja? Soha ne mondd, hogy soha!

Azoknak, akik hasonló cipőben járnak, annyit tanácsolnék, hogy sosem szabad feladni a reményt.