A halál tabu, ha a gyerekről van szó?

Egy kisgyerek számára a kedvenc plüssállat elhagyása is beindíthat egyfajta minigyászt. Sír, sajnálja, félti. "Biztos fél egyedül, és hiányzom neki!" - mondta a lányom, mikor bent hagyta az oviban az alvós kis kedvencét. Sírt miatta, pedig tudta, hogy másnap reggel ott várja majd. Mi történne, ha mondjuk azzal szembesítenénk, hogy a nagymama elment, és többé már nem jön vissza, nem láthatja. Ekkor éreztem először azt, hogy beszélnem kell vele a halálról.

"Tudod, amikor az emberek öregebbek lesznek, mint a nagyi, akkor meghalnak - egyszer mindenki meghal, ez így működik. A testüket eltemetjük a földbe. Sírunk, mert többé nem láthatjuk őket. De a lelkük újjászületik, ezért nem kell nagyon szomorkodni. Tudod, lehet, hogy előző életünkben te voltál az én anyukám, én pedig a te lányod. Most pedig ez fordítva van. Akik szeretik egymást, mindig újra találkozni fognak" - láttam rajta, hogy hozzávetőleg megértette. Pár perccel később összefoglalta:

- bólogattam: "Aki meghal, azt eltemetjük a földbe, de a lelke tovább fog élni."

Hamarosan abba a korba lép, amikor majd háziállatot szeretne. Ez valami kis rágcsáló vagy hal formájában fog érkezni, amik köztudottan nem élnek túl sokáig. Ergo hamar eljön majd az idő, mikor a szeretett élőlény, akiről gondoskodott és szeretett, meghal. Ez lesz majd a következő lecke az életében.

Számomra egy dolog bizonyos, hogy

Mindig az adott életkornak megfelelően, de igenis komolyan kell venni, és segíteni kell neki benne. Amikor közvetlenül is megtapasztalja a halált, ott állok majd mellette, de nem sajnálattal, mert az hasztalan. Azzal nem segíthetek neki. Próbálom majd elérni, hogy át tudja adni magát a gyásznak, nem akarom, hogy elfojtsa, elássa és rágja a fájdalmat, mint egy rágógumit. Törjön ki belőle, sírjon, kiabáljon, kérdezze meg, hogy miért most, miért ő. Engedem majd, hogy beszéljen róla, hogy a saját tempójában haladjon a megnyugvás felé, de azt nem fogom hagyni, hogy megrekedjen a lezárás folyamatában.

Egy közeli ismerősöm így mesélt egy fiatalon átélt temetésről:

"6 éves voltam, amikor édesapám meghalt. A temetésen alig ismertem valakit, mindenki sírt, engem is erre biztattak, miközben fényképeket készítettek az egészről. Nem hittem el, hogy meghalt, nem akartam átélni ezt az egészet. Sok-sok évvel később anyám elmesélte, hogy ott, a temetésen nem édesapám miatt sírt, önmagát siratta."

Amikor egy szerettünk meghal, valóban azt sajnáljuk, hogy ő már nem lehet itt, vagy inkább magunkat, amiért többé nem láthatjuk őt? A halál és a gyász lehet egyáltalán önzetlen?

A kisgyerekek rettentően fogékonyak, és nem szokásuk túlbonyolítani a dolgokat. Ők mindent a maguk természetességében fogadnak el. Már a mesékkel is elkezdjük a "tréningezésüket", azt, hogy érezzék, a halál megtörténhet. Itt nem a Hófehérkés, meghaltam, de mégse történetekre gondolok, inkább az olyanokra, mint a Vuk, vagy épp a Bambi. A gyermekek félelmei életszakaszonként változnak, fejlődnek. A haláltól való félelem - és a vele való foglalkozás - 5 éves koruk körül jön elő.
A halálfélelem - másként az életbe való kapaszkodás - az egyik legősibb ösztön, amely többnyire önmagunktól is véd - lásd öngyilkosság.

Manapság nem küzdünk a fennmaradásunkért vadállatokkal, és szerencsés esetben embertársainkkal sem.

- még ha azok kegyesnek is tűnnek. Ha a gyerekek érzik rajtunk, hogy mi elfogadjuk a halál tényét, ők is könnyebben fogják kezelni ezt a témát. Ám sok esetben, még mi felnőttek sem vagyunk képesek elfogadni azt, hogy a halál bárkit bármikor elérhet. A rokonságban, a barátok, ismerősök körében bekövetkező halálok után a leggyakoribb mondatok: "Olyan fiatal volt még! Nem is gondoltam, hogy beteg! A múlt héten még együtt ültünk itt, most pedig..."

Morbidnak hangozhat, de egy ilyen esemény, egy időre feltölt minket életenergiával - értékelni kezdjük a kis dolgokat, többet vagyunk a szeretteinkkel, megértőbbekké válunk. A halál tehát nem csupán fájdalmat hozhat magával.

Gyerek kontra temető

A temetőbe kivitt gyermek nem szenved semmiféle lelki sérülést. Sőt közelebb kerül ehhez a megfoghatatlan fogalomhoz. Válasszunk együtt virágot, vonjuk be a sír széppé tételébe. Meséljünk, beszélgessünk arról, akinek a sírját meglátogattuk - akkor is, ha azt a személyt a gyerkőc nem ismerhette.

Természetesen az elhunytakról való megemlékezésnek nem kell, hogy szerves része legyen a temető. Otthon is leülhetünk velük, és előhozhatunk szívet melengető történeteket - hisz mindenki addig él, amíg az emléke megmarad egy élőben.

A temetés már más jellegű esemény. Ekkor még csak búcsúzunk, nem emlékezünk - még nem vagyunk képesek kilépni a fájdalom és az értetlenség köréből. A kisgyermek számára épp elég felfogni, hogy egy szerette távozott, nem kell feltétlenül kitenni egy búcsúbeszédet tartó pap és számtalan - többségében ismeretlen - síró, szomorú ember látványának is. Ezzel csak megsokszorozzuk a bánatát, sőt egy pár éves gyerkőc, aki nem is igazán tudja felfogni a halált, össze is zavarodhat.

Ha mindenképp szeretnénk, hogy a gyermek részt vegyen a temetési ceremónián, úgy inkább csak az azt követő halotti torra vigyük el - hiszen ezzel veszi kezdetét az emlékezés időszaka, amely a halált legyőzve, továbbra is mellettünk tarthatja az elvesztett szerettünket.