2 mondat, amit soha ne mondj a kamaszkorban lévő gyermekednek

Szülőként nem könnyű szembenézni azzal a ténnyel, hogy az imádnivaló, egykor engedelmes, bűbájos gyermekünk egyik napról a másikra – szinte észrevétlenül – egy veszedelmes, lázadó kamasszá érik, aki látszólag kezelhetetlen, ráadásul jobban hallgat a barátaira, mint ránk. Természetes, ha szülőként időnként azt érezzük, zátonyra futottunk a nevelési módszereinket illetően, ilyenkor fontos azonban felismernünk, hogy a kamaszkor a személyiségfejlődés egyik legintenzívebb szakasza, amelyben bizonyos érzelmi állapotokat, lelki történéseket elengedhetetlenül szükséges megélnie a gyermeknek ahhoz, hogy megfelelően tudjon fejlődni a felnőtté válás útján. A tinédzserkor különösen érzékeny időszak, amikor a kamasz igyekszik függetlenedni a szüleitől, önállósodni – keresi, hogy ki is ő valójában. Sokszor lázadás útján teszi mindezt, de a konfrontáció a fejlődés nélkülözhetetlen velejárója és ha nem igyekszünk támogató, megértő hozzáállással jelen lenni a kirobbanó vitákban, akkor jelentős károkat okozhatunk gyermekünk lelkében és a szülő-gyermek viszonyban.

Ezeket a mondatokat semmiképp ne mondjuk kamaszkorban lévő gyermekünknek

„Ne legyél már ilyen érzékeny!”

Ezzel a mondattal azt sugalljuk, hogy amit a gyerek érez, az nem helyes, nem elfogadható, és ha sokat ismételjük, akkor azt érhetjük el, hogy a gyermekünk inkább az érzelmek elfojtását választja, vagy teljesen bezárkózik előttünk. Ez a kijelentés rendkívül káros a szülő-gyerek kapcsolatra nézve, ugyanis érzéketlennek tünteti fel a szülőt, és a gyermekben kialakulhat az a meggyőződés, hogy jobban jár, ha inkább nem osztja meg az érzéseit, gondolatait a szüleivel. Ez magas fokú bizalomvesztéshez, elhidegüléshez vezethet, amit később már nagyon nehéz helyrehozni. Ne mondjuk azt, hogy „jaj, ugyan, ez nem olyan nagy ügy” – inkább próbáljunk meg nyitottan közeledni kamasz gyermekünkhöz és jelezzük felé, hogy megértjük őt, számíthat ránk. Nem kell mindig tanácsot adni, sokszor elég az is, ha valaki csak ott van velünk és kiönthetjük neki a szívünket.

„Szerintem neked ez nehéz lesz / nem vagy benne elég jó.”

Azon felül, hogy ezzel motiválatlanságra tanítjuk, jelentős károkat okozhatunk gyermekünk önbizalmában is. Ha például gyermekünk minden áron a szívéhez legközelebb álló szakmát, hivatást szeretné választani, de mi úgy ítéljük meg, hogy az túl nehéz, vagy nincs meg hozzá a kellő képessége, kitartása – a legrosszabb, amit tehetünk, ha ezt a negatív hiedelmet sugalljuk felé. Egyrészt, sosem tudhatjuk, hogy valóban igazunk van-e, másrészt, ha bebizonyosodik a félelmünk és gyermekünk nem jár sikerrel, akkor sem történik semmi. Ha megpróbáljuk megóvni gyermekünket a kudarctól, azzal a legrosszabbat tesszük: megakadályozzuk azt, hogy a csalódás következtében erősödni, fejlődni tudjon. Ha kudarc éri, legyünk támogatóak, és biztosítsuk gyermekünket afelől, hogy a csalódás az emberi élet természetes velejárója.