Üzenet a frontra - nagyanyáink a szerelemről

2011.05.20.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A második világháború idején rengeteg magyar férfi harcolt hősiesen a fronton, de vajon hogyan vészelték át e kilátástalan időszakot az itthon maradt nők? Igaz mesék, őszinte élettöredékek kitartásról, bizalomról és bizonytalanságról.

1942 után egyre több magyar férfit soroztak be, nem kímélve az egészen fiatal korosztályt sem. A 14-20 éves fiúkat leventeként - így nevezték a honvédségi gyakorlatot - küldték katonai szolgálatra, vagy akár egyenesen a frontra. Alternatíva nem volt. Akik szerencsével jártak, visszatérhettek, míg mások odavesztek. Pedig mindegyikőjüket várták haza. Azonban itthon sem volt könnyű az élet. Az egyedül maradt nők gyakran minden segítség nélkül voltak kénytelenek eltartani a családjukat, vagy vezetni a gazdaságot. Sok fiatal lány várta haza kedvesét, mindvégig remélve a legjobbakat. De vajon hogyan vészelték át ezt a kíméletlen időszakot, szerettük hosszú távollétét? És vajon milyen hatással lehetett a sokszor kilátástalan várakozás a partnerekre? Vajon a kiállt "próba" után jobban működtek, tartósabbnak bizonyultak, megalapozottabbá váltak a kapcsolatok? Erre kerestük a választ.

Özvegy T. Istvánné, Erzsi néni, 89 éves

Erzsi néni

"A háború alatt a győri szeszgyárban dolgoztam. A munka nem volt könnyű, de azért csak bírtuk. Gyakran bombáztak is, ilyenkor szólt a sziréna, és az óvóhelyre kellett sietni. Néha több óráig nyomorogtunk egy kis helyen és lélegzetvisszafojtva vártuk, mikor lesz vége, vége lesz-e egyáltalán. Ilyenkor a családomra és a vőlegényemre gondoltam, miattuk aggódtam. Pista 24 éves volt, amikor behívták, aztán hónapokon keresztül csak levélben tudtuk tartani a kapcsolatot. Egyszer azt a hírt kaptam ismerősöktől, hogy megsebesült, aztán sokáig nem jött semmi levél. Már a legrosszabbra gondoltunk, míg végül egyszer csak megint írta, hogy jól van. Egy hónapra rá sikerült hazaszöknie. El se hittem. Sírtam a boldogságtól, sírt az anyám is, egymásra borultunk. Pista még akkor este megkérte a kezem. Azt mondta, komolyan gondolja, elég volt a várakozásból. Korainak tartottam, hisz a háború mindenünktől megfosztott, nem volt semmink. Azért csak boldogan mondtam igent. Nem felejtem el, mosolygott és azt mondta: "Megérte hazajönni."

Özvegy N. Pálné, Marika néni, 83 éves

"Pali már jó ideje udvarolt nekem, amikor elvitték a leventéből. Először valahova összegyűjtötték őket, aztán a frontra mentek. Nagyon fiatalok voltunk, én 16 éves, ő meg 18. Amikor lehetett, hírt adott magáról, és én is írtam, amikor csak tehettem. De gyakran így sem tudtam róla semmit. Fiatal voltam még, szépnek mondtak, aztán időközben új udvarlóm is akadt, K. Laci. Magas, barna fiú volt, olyan bolondos, mosolygós. Mindig a sarkamban járt, nagyon értett a lányok nyelvén. Talán kicsit szerettem is. Aztán hazajött Pali, és én nagyon boldog voltam, mert tudtam, sokan hiába várták haza a szeretteiket. Mások meg egy életre megnyomorodva tértek vissza. Amikor egy kicsivel később megkérte a kezem, egyből igent mondtam, bár nem is nagyon tehettem volna mást, a család is beleegyezett. Így akarták. Az anyám azzal bíztatott, hogy jó lesz ez így, majd meglátom. Jóravaló, tisztességes gyerek Pali, azt a másikat meg majd elfelejtem - így mondta. És igaza lett. Szép életem volt, mindig jutott, ami kellett, nem panaszkodhatom."

K. Jánosné, Ilonka néni, 86 éves

"Nekem is volt vőlegényem a háború alatt. Már az esküvő is szóba került, csak aztán nem esküdhettünk meg, mert a Ferit is elvitték katonának. Gondoltam letelik majd a szolgálati idő és a Jóisten hazahozza nekem. Itthon egyre rosszabb volt a helyzet, alig volt mit enni, főleg, amikor bejöttek az oroszok. Azok mindent elvettek, sőt, nekünk, fiatal lányoknak bujkálnunk kellett előlük, mert állatok módjára viselkedtek, mindig részegek voltak. Bújtunk az ágy alá, a szekrénybe, egyszer még a templom kriptájába is. Nagyon féltettek bennünket. Valahogy csak átvészeltük azokat az időket is. De Feri levelei egyszer csak elmaradtak.

Nagyon sokáig vártam rá, reménykedtem, hogy egyszer csak hazajön. Elvégre volt ilyenre is példa. Bizonyos voltam benne, hogy fogságba esett, vagy, hogy megsebesült. Nem akartam lemondani róla, de csak nem jelentkezett."

Ilonka néni visszaemlékezése szerint a legnehezebb a kínzó bizonytalanság volt. Nem tudta, mit is kéne tenni. Meddig van értelme várni? Mikor van itt az ideje továbblépni és új életet kezdeni? Ebben a nehéz időszakban számára a legnagyobb támaszt családja jelentette, akik végig mellette álltak.

"A legnehezebb az volt, hogy semmi hírt nem kaptunk felőle, hogy nem tudtunk biztosat. Nehéz volt elfogadnom, hogy valószínűleg odaveszett. Végül hozzámentem a férjemhez, aki rendes ember volt, máig hálás vagyok neki mindenért. Meg nem is várhattam tovább, már benne voltam az "eladó korban"."

Az idős hölgy elővett egy színes képeslapokból összevarrt dobozkát, amelyben megfakult levelek pihentek szalaggal átkötve. Rengeteg levél. Megtartotta őket. Azt mondta, mért ne tette volna, hiszen annak a férfinak a keze nyomát őrzik, akit egykor olyan nagyon szeretett. Néztem a remegő kezét, benne a sárgás papírköteget, amely egy egészen másfajta kor és egy régen volt szerelem emlékét őrizte.

Üzenet a frontra

A második világháború alatt a katonák leveleket, tábori lapokat küldtek haza, amelyekre szeretteik postafordultával válaszolhattak. Ha tehették, akár három-négynaponta üzentek, hiszen ez volt az egyetlen kommunikációs csatorna.
"Kedves J!
Most, amikor már végre én is írhatok e sok nyugtalan napok után, elsősorban tudatom, hogy megkaptam azt a leveled, melyben írtál sebesülésedről. Leírhatatlan volt a nyugtalanságom, mikor meghallottam. Voltak perceim, amikor sok mindent gondoltam. Szerettem volna talán, ha valahogy megoszthatod velem fájdalmaid. Próbáltam jobb gondolatokkal nyugtatni magam, hogy a Jóisten majd csak megsegít. Amikor a lapod megkaptam, melyet már hazánkból írtál a megnyugtatásunkra, örömömben sírni tudtam volna. Igaz most megint csak elégedetlen vagyok, hogy még mindig ilyen távol leszel tőlünk, szeretnélek már látni. Kívánom Istentől a mihamarabbi teljes meggyógyulást, sok szeretettel a viszontlátásra. M."

Boda-Ujlaky Judit pszichológus véleménye

"A ráfordított áldozat általában felértékeli számunkra a másik embert. Így van ez a hosszú várakozás esetén is, amelyet a háborúban itthon maradt nőknek el kellett viselniük. Ennek ellenére nem lehet kijelenteni, hogy ezek a kapcsolatok jobban működtek volna, vagy megalapozottabbnak bizonyultak volna. A háborúban részt vevő férfiakat az otthon maradt, rájuk váró nő gondolata éltette, így számukra általában nem volt kérdés, hogy hazatérve vele folytatják az életüket. Női oldalról pedig a közfelfogás és a közvetlen környezet elvárása azt diktálta, hogy a háborús hősöknek megbecsülés és tisztelet jár, ami megint csak előidézhette a hirtelen megkötött házasságokat. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem tudhatjuk, valójában mi történt az itthon maradt nőkkel. Bár szigorúbb erkölcsi elvárások jellemezték a kort, bizonyosan nem volt minden nő teljesen hűséges a párjához a sokszor kilátástalan várakozás közepette. Annál is inkább, mert a ma megszokottnál sokkal kevesebb kommunikációs lehetőség állt a felek rendelkezésére, csupán néhány levél, vagy tábori lap. Egy modern távkapcsolat ellenben jóval több csatornát használ. Például egy videobeszélgetés lehetővé teszi, hogy lássuk partnerünket, a gesztusait, így azt is, hogy észrevegyük, ha szokatlanul viselkedik, ha valami "nincs rendben vele". Ezzel szemben egy-egy ritkán váltott levélben jóval könnyebb eltitkolni valódi érzelmeinket, így akármi is történt időközben, a férfi éveken át ringathatta magát abban a hitben, hogy a menyasszonya hűséges hozzá."