Nem a párodat kell legyőznöd, hanem a féltékenységet!

Miért érzel féltékenységet?

A kínzó érzések alapja sok esetben az önbizalomhiány, a féltékeny emberek önmaguk megítélésben nagyon szigorúak: kevésbé tartják magukat vonzónak és értékesnek, mint amennyire valójában azok. A párjuk értékeit viszont erősen eltúlozva, felnagyítva láthatják, úgy érzik, kedvesük azonnal magára vonja a más nembéli emberek figyelmét, mindenki csakis arra törekszik, hogy jelenlegi párkapcsolatából kiszakítva megszerezze őt. Még akkor is, ha a féltékenykedő fél bizonyos szituációkban megérzi a tőle független vonzalmat párja és egy idegen nő (vagy férfi) között, annak jellege lehet ártalmatlan, és egy cseppet sem biztos, hogy egy hétköznapi pillantás vagy párbeszéd célzottan az ő érzelmi, párkapcsolati kisemmizésére törekszik. A féltékeny jelenetek alapja legtöbbször a teljesen félreértelmezett gesztusok, szavak alapján generálódik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a féltékenykedő ember ne érezne teljes erőből fájdalmat: hiszen attól tart, el fogja veszíteni azt, akit szeret.

Távol van lélekben a kedves

Néha még alapja is lehet a féltékenységnek, tetszik vagy sem, létezik a „jogos féltékenység” fogalma, amikor bizonyos múltbéli történések nyomán reagál hevesen a bizonytalankodó fél. Olykor azért, mert valóban párhuzamot fedez fel a régi sérelmek és párja jelenlegi viselkedése között (például megpillantja, ahogy önfeledten flörtöl kedvese egy idegen nővel) vagy elcsíp egy telefonbeszélgetést, megszaporodnak a külön programok, nem ér haza a megbeszélt időben és fura kifogásokat ad magyarázatként. Esetleg úgy érzi, hogy társa viselkedésének mintázata mutat hasonló jelleget azzal, amikor megcsalták, vagy majdnem hűtlenek lettek hozzá: párja ingerült, kevésbé keresi a kedvét, „láthatóan távol van lélekben”, esetleg ellenkezőleg: gyanúsan kedves.

Hol voltál ennyi ideig?

Akár van alapja a féltékenységnek, akár teljesen irreális maga a feltételezés is, a legjobban induló kapcsolatok légkörét is képes megmérgezni a bizalmatlanság. A féltékeny fél örökké feszült, szorong és résen van, hiszen egy pillanatra sem képes „elengedni magát érzelmileg”, a másik fél pedig joggal (vagy némi bűntudattal), de hasonlóképp olyan feszültségeket él át, amelyekre nem vevő, igazságtalannak érzi, vagy nem szolgált rá. Ráadásul egy bizonyos idő után már akkor is védekező állásból indít – vagy támad, hogy elejét vegye a számonkérésnek, elszámoltatásnak, a nagy jeleneteknek -, ha párja valójában egy teljesen semleges kérdéssel fordul felé. Így lehet „ A miért csak három zsemlét vettél öt helyett?” kérdésből egekig érő perpatvar, ahol mindketten súlyos sebeket szerezve, komolyan sérülhetnek érzelmileg.

Kötelező munkaidőn túl tilos a programszervezés?

A várandós nők, illetve a már megszült, fiatal kismamák egy része testük változásai, valamint körülményeik alakulása miatt bizonytalanodhatnak el, még akkor is, ha közben szárnyalnak a boldogságtól a pici érkezése miatt. Néha még csak nem is a szaporodó, vagy a fennmaradó kilókkal van a baj, csak éppen az addig független, mozgékony, nagy társasági életet élő kismama élettere beszűkül, miközben a baba érkezése kiszolgáltatott helyzetbe hozza. A baba fejlődése, majd gondozása leköti minden figyelmet – tőle függ a baba jóléte, a kismama jóléte pedig jó esetben párjától, aki védelmezőként lép fel családja érdekében. Ez a fajta „kiszolgáltatottság” okozhat olyan feszültséget, majd féltékenységet is, amely nem felététlenül ésszerű, de attól még felléphet. A kismama lehet féltékeny akár arra is, hogy párja naponta eljár dolgozni, csinos kolléganőkkel tölti a napját, miközben ő otthon, nyúzottan lesi az órát, mikor ér már haza a párja. Ha a kedves netalán a „kötelező munkaidőn” túl is programot szervez, amelyen érthető okok miatt nem vehet részt a fiatal anyuka, akkor viszont garantáltan kitörhet a balhé, hiszen úgy vélheti, az apuka „menekül” előle, mert ő nem elég szép, nem elég szexi, és mert az erotika is ritka madárrá vált a kapcsolatban.

Eszter, aki nemrég szülte első babáját, komoly érzelmi viharokat él át. Érzéseiről megrázó őszinteséggel írt nekünk:

"Mondják, hogy a baba érkezésével a kispapa kirekesztve érzi magát. Kívül reked. Nos szerintem pont ellenkezőleg. A kismama reked ki. Mindenből. Kirekeszti őt a külvilág... Az apa él szinte ugyanúgy, mint eddig. Dolgozik, sportol, eljár otthonról… Egyszóval éli az életet. És az anya? Nem tud dolgozni, sportolni, és egyelőre vásárolni sem. Mi marad nekünk? A baba, a baba, és a baba. Persze csodálatosan gyönyörű feladat, amire csak egy nő képes. De gondoljunk csak bele! Hirtelen vége az addigi életünknek és egy nonstop ellátást igénylő bőgőmasinával találjuk magunkat összezárva...
Jó hogy eljutunk odáig, hogy féltékenyek leszünk. Hiszen csak azt látjuk, hogy amit a párunk előtte velünk csinált, a biciklizés, a tenisz, a kutyasétáltatás, sőt még a vásárlás is, most mindezt egyedül teszi ugyanolyan jókedvűen, kedélyesen, természetesen, mint eddig. Mintha minden ugyanolyan lenne. Jó hogy megfordul a fejünkben, hogy biztos, hogy egyedül csinálja?
Hazajön a munkából és már megy is kutyát sétáltatni, kondizni, teniszezni, biciklizni.... Aztán már azt hiszed, hogy mindegy neki, hova, csak megy... Menekül otthonról... Te meg a négy fal között, bezárva....
Beszélgetni sincs annyi lehetőség... A kis bőgőmasina miatt saját hangodat nem hallod.... Közben azt veszed észre, hogy párod kedélyesen pötyögteti a telefonját, ami csipogva jelzi, hogy valaki válaszolgat, és ő csak mosolyog és pötyög... Ha meg rá mersz kérdezni, hogy ki az? Rögtön te leszel a hisztis féltékeny, hárpia feleség...

Mi eljutottunk odáig, hogy én már nem merem megkérdezni, hová megy és kivel, mert akkor az van, hogy nem bízom benne, és megint féltékenykedek. Pedig sokszor csak úgy kérdezi az ember reflexből, megszokásból, vagy, hogy tudja, hol lesz elérthető a másik, ha bármi történne. Ő meg már nem mer elmenni "engedély" nélkül sehova, nehogy "azt" higgyem...
Sokszor örülsz, ha el tudsz menni pisilni, végre meg tudsz mosakodni, nemhogy sminkelni meg fésülködni. Én nagyon odafigyelek, hogy mire hazajön a párom aránylag elfogadható, a régi énemet megközelítő külsővel várjam őt. Persze ez nem mindig sikerül ugyanúgy.
Várod a párod haza minden nap, mint a Messiast, egyfajta megváltást várva tőle. Aztán hazaér.... Mordul kettőt, bevonul a szobába és lefekszik aludni. Oké rendben, fáradt... Hiszen korán kelt és dolgozik.... Aztán felébred... Te meg várod a csodát... Jobb esetben mosolyogva kapsz két puszit, aztán közli veled, hogy most elmegy teniszezni vagy kondizni vagy bringázni... Ugye nem baj? - kérdezi. Na, most erre mit mondjak??? Ha azt mondom: Dehogy drágám menj csak nyugodtan! - akkor hazudok. Hazudok neki és saját magamnak. Hiszen persze hogy baj! Egész nap arra vártam, hogy együtt legyünk. Erre lelép...megint... Olyan érzés, mintha menekülne előled. Keresné más társaságát, mert Te már nem vagy elég jó, elég izgalmas. Hiszen Te nem tudsz másról beszélni, csak a babáról... Aki nem mellesleg közös...
Ha meg azt válaszolod, hogy igenis baj, ha elmész! Akkor te vagy a világ leghárpiább féltékeny meg nem értő felesége... Pedig Te csak egy kis társaságra, megértésre vágysz. Arra, hogy végre valakivel tudjál két értelmes szót váltani. De mit kapsz cserébe? Jaj drágám, ne várd hogy azt csináljam amit te, ne akarj bezárni, ne kényszeríts a négy fal közé....
Hát köszönöm szépen....! Én viseljem el, hogy be vagyok zárva és nonstop irányítják az életem, holott eddig meg nem álltam, pörögtem ezerrel. És most? Szoptatás, büfiztetés, pelenkázás, altatás, fürdetés, szoptatás, büfiztetés, pelenkázás, altatás, fürdetés, szoptatás, büfiztetés, pelenkázás…. Persze, hogy már alig várod, hogy hazaérjen, veled legyen, beszélgessen, kizökkentsen a gügyögő, sokszor néma magányodból vagy épp kivegye a kezedből öt percre az üvöltő kisbabát, hogy végre el tudj menni pisilni... Hiszen ő az apja, foglalkozzon ő is a gyerekével! De mit kapsz? Nem igaz, hogy nincs/nem volt időd, nem csináltad meg, hiszen egész nap itthon vagy, és nem csinálsz semmit... Na ezt a semmit szívesen átadnám neki egy két napra!
Szóval igenis baj, hogy el akar menni, mert úgy érzed, a te társaságod nem jó, nem elég, nem vágyik már rád.... Nem vagyok elég jó neki... Máshol és mással keresi mindezt...
Na és ráadásul ha megkapod: Veled nem lehet csinálni semmit.... - persze hogy nem, de Velünk (a babával meg velem) már lehetne! Csak el kéne fogadni a változást! Alkalmazkodni kéne...
Az én véleményem az, hogy ha a pasik is tudnának egy kicsit önzetlenebbül viselkedni, előtérbe helyezni a babát, alkalmazkodni az új helyzethez, nem pedig küzdeni ellene és elmenekülni előle, akkor nem alakulna ki az újdonsült anyukában féltékenység!
Úgy érzem ők a kiutat és nem pedig a megoldást keresik!
Én attól félek hogy elhidegülünk egymástól. Tudom, hogy ez egy átmeneti időszak amíg meg nem találom újra önmagam, összeszokunk a babával es megtaláljuk a közös ritmust, amibe már mindhárman benne leszünk. Csak félek, hogy az odavezető út olyan rögös, hogy feladjuk idő előtt, vagy letérünk róla.... Pedig érdemes kitartani, mert a célban ott vár egy boldog kiegyensúlyozott család es párkapcsolat! De az odavezető út nagyon nehéz mindkettőnknek... Es vajon lesz e elég kitartásunk, akaratunk hozzá és szeretjük e egymást annyira hogy mindezt átvészeljük....
Addig is marad a magány..."