Törd meg a csendet - amikor a szerelem gyógyít

19 éves vagyok, végzős egy művészeti középiskolában. Már több, mint egy éve együtt élek a (mára már) vőlegényemmel, és többnyire összejött minden, amit el akartam érni idáig, mondhatni boldog vagyok teljes mértékig.

Azt hittem tényleg csak egy tánc, kis beszélgetés

A "kezdetekről" azonban senki nem tud a vőlegényemen kívül, aki nagyon sokat segített és mára sikerült úgy ahogy túltennem magam rajta. Régen sokszor elmentünk a családommal falunapokra a környező falukba. Egy ilyen alkalommal - 13 éves voltam éppen - egy nagyon kedvesnek tűnő fiú felkért táncolni. Soha nem voltam kihívó sem "menő" ezért meg is lepődtem, és természetesen örömmel vettem a közeledést. Persze akkor még semmi másra nem gondoltam egy táncon kívül. A szüleim el voltak foglalva régi ismerősökkel, mi már a 5-6. táncnál jártunk és beszélgettünk közben, amennyit lehetett. A fiú akkor 22 éves volt. Nagyon kedves, megértő és szimpatikus volt, semmi jelét sem mutatta annak, hogy többet akarna szimpla barátkozásnál, a tánc közben is szigorúan csak a kezemet vagy a vállamat fogta. Mindig óvatos voltam, de ez egyszer semmi nem történt, ami gyanút keltett volna bennem.

Egyszerűen nem szólalt meg a vészcsengő

Kihívott a játszótérre, ami ott volt közvetlen a tornaterem mellett, ahol a buli volt, beszélgetni. Még ekkor sem volt semmi furcsa. Gondoltam úgyis itt leszünk emberek között, mi történhetne. Hát kimentünk, de nem volt kint senki, csak pár nagyon részeg ember. És még ekkor sem szólalt meg a vészcsengő. Azt nem akarom leírni pontosan mi történt, mert már én sem emlékszem rá, illetve nem is akarok emlékezni. Annyi maradt meg, hogy ellökött, lefogott, és én hiába kiabáltam. Senki nem hallotta a hangos zene miatt. Aztán mikor végzett, csak otthagyott. Mikor kicsit magamhoz tértem, felöltöztem, szóltam a szüleimnek, hogy fáradt vagyok, hazamegyek. Hazamentem, lezuhanyoztam, de mintha le akartam volna mosni magamról a szégyent. Lefeküdtem és akkor eltemettem magamban az egészet, mintha semmi sem történt volna.

Így könnyebb volt "feldolgozni" - legalábbis én azt hittem

Persze ez a későbbi kapcsolataimban kiütközött, és nem is a bizalom terén, hanem mikor szexuális kapcsolatra került sor. Minden egyes aktusnál, mintha újra átéltem volna azt az éjszakát, pedig mindig figyelmes és kedves partnerem volt. Eltitkoltam. Megtanultam mesterien színészkedni. De minden alkalom szörnyű volt és előre rettegtem, amíg az érzéketlenségig nem fajult a helyzet. Az áttörést vőlegényem hozta. Tudta, hogy valami nincs rendben, már az első alkalom előtt. Egyszer rávette magát és konkrétan rákérdezett: ezzel kitépve az egészet belőlem, órákig zokogtam, mire nagy nehezen el tudtam neki mondani de csak nagyon rövid tőmondatokba. De megértette és órákig beszélgettünk. Ez nagyon sokat segített, sikerült túllépni valamilyen szinten és már csak egy rossz emlék amit próbálok minél mélyebbre temetni magamban, nem engedhetem meg magamnak többé, hogy emiatt ne legyek boldog.

Úgy bánik velem, mint egy királylánnyal....

Találtam egy csodálatos, megértő, figyelmes férfit aki úgy bánik velem, mint egy királylánnyal. Megkapok tőle mindent, ami ahhoz kell, hogy boldog és teljes életet éljek minden szempontból, szexuálisan is teljesen rendben vagyok, de nagyon sok szenvedés és átsírt éjszaka után jutottam el idáig. Ezt senki nem érdemli meg, akár mennyire hivalkodó is a stílusa, akár mennyire tűnik érettnek, olyan testi és lelki törést okoz amit nagyon nehéz, vagy talán nem is lehet helyrehozni. Nekem szerencsém volt ész szembe tudtam szállni a helyzettel ,de kétségtelen, hogy ezt a vőlegényemnek köszönhetem. Minden erőmmel támogatom az olyan mozgalmakat amik az erőszak ellen szólnak, bármilyen jellegűről legyen is szó. Képzőművészként eszközöm is van az erőszak elleni harcban, és ezt használom is. Köszönöm, hogy végig olvasta! Kitartást és sok szerencsét a mozgalomhoz!