Müller Péter: "Hallgatni és némán figyelni valakire, nagy művészet"

Ilyen a jó barát. A jó férj, vagy a jó feleség. Ilyen a jó szülő. Vagy akár egy idegen ember, aki végre figyel rád. Neked „ajándékozza” a figyelmét! Nagy és ritka dolog. Mert mondani a magunkét: könnyű. Én, én, én! Fújom az „én” nótámat, az „én” szövegemet, az „én” sztorimat, mert akkor érzem, hogy érdemes élni, ha beszélek, ha kimondhatom, ami nyom. Néha csak dől belőlem a szó, mert meg akarok szabadulni a gondjaimtól, a feszültségemtől. Vagy egyszerűen csak el akarom adni az egómat, és produkálom magam.

Mondd csak, és figyelek rád! És ha nem szólok egy szót sem, csupán hallgatlak, tudom, hogy megkönnyebbülsz. Odaadom a figyelmemet. A csendességemet. A tekintetemet. A drága időmet. Tudom, hogy már az is örömmel tölt el, ha végre meghallgat valaki. Megkönnyebbülsz. Bölcs jóság van a figyelemben. De sokan sajnos visszaélnek vele. Ezeket a figyelmünkkel visszaélő fecsegőket hívják energiavámpíroknak. Mert ha ez a figyelem nem kölcsönös, az nem igazi barátság, és nem jó házasság, és nem jó szülő-gyermek kapcsolat. Olyan, mint az önző szeretkezés. Egy idő után taszít.