Pilát Gábor: "Jól érzékelhető az önszeretet és a narcizmus közötti különbség"

Bizonyára hallottad már, hogy valaki azt mondta „engem már nem kell szeretni". Kicsit sántít a kijelentés, hiszen nincs az az ember, akinek ne lenne szüksége szeretetre. Aki ezt mondja, az egyetlen dologra nem képes: nem tudja megkapni a szeretetet, ezért önigazolásokat gyárt, tehát egóból igazolja magát, hogy minden rendben van.

Amikor az ember olyan dolgot követel meg saját magától, amely a tett után bántja a lelkiismeretét, akkor csökken a szeretet érzése saját magával szemben. Tudja, hogy ártott. Másnak, másoknak, a párjának és magának. Így hát ha az ember saját magát nem szereti, akkor nem fog tudni szeretetet adni másnak sem.

Az önimádó, a narcisztikus ember nem szerető embereket, hanem rajongókat gyűjt. Jól érzékelhető az önszeretet és a narcizmus közötti különbség: az egyikre egy oda-vissza történő szeretetáramlás jellemző, a másikra pedig egy nagyon erősen kierőszakolt, minden lehetséges módon megszerzett imádat. Ez utóbbinak semmi köze sincs a szeretethez.

Önimádó-e a narcisztikus személy? Ez sem igaz feltétlenül ebben a formában: nem saját magát imádja, hanem a saját magáról idealizált képet. Ezért kezdi el toborozni az embereket maga köré, akik majd igazolják az ő nagyszerűségét. Sokszor látjuk, hogy szinte már istenként, illetve istennőként kezelik és kezeltetik magukat. Amilyen mértékben túlértékelik magukat, olyan mértékben értékelik le a környezetüket. Ezt az egyensúlyt mindenképpen meg akarják tartani.

Viselkedésmintáink lenyomata már gyerekkorban beépül. Három-négy éves korig az önimádat jellemvonásait minden gyereken észre lehet venni. Nem is lehetne másképp, ugyanis ebben az életkorban minden a kicsiről szól. Őt szeretik, őt ajnározzák, minden körülötte forog. Azonban van egy fordulópont, amikor eldől, hogy az illető ki tud-e lépni a társadalomba úgy, hogy azt a szeretetet, amit ő addig kapott, vissza tudja áramoltatni. Ez nagyon tetten érhető dolgokon múlik.

Ha a szülő nem értékeli a csemetéjét, akkor a gyerek elbizonytalanodik, jó dolgot csinál-e, vagy rosszat. Ha a szülők – jó esetben pillanatnyi – rossz állapotukban leértékelik vagy elfojtják ezt az önzetlen adást, amit jó szívvel és jó szándékkal tesz a gyermekük, akkor végképp elbizonytalanítják őt, aki pedig ezt a fajta bizonytalanságot viszi magával a későbbi párkapcsolatába, sőt az élet minden területére.