Rózsaszín Bőrönd Expedíció: Egy jakuzától rettegek a bárban

"Olivia! Olivia!" - kiabálja valaki. Pattanok a rózsaszín kis világomból a klub közepére. Nagy királykodva megérkezik Zoja fiúja a sleppjével. Leülünk. Ez a bizonyos Sho nem nagy szám. Nem helyes, nem okos, semmi különös, kis szürke bonsai-pasi. És ez az alak szadizza Zoját, nem hiszem el!

De hogy most mi van??? Ez a kis mókus elkezdett szemezni velem. Erre végképp nincs szükségem, hogy a barátnőm pasija így bámuljon. Próbálok úgy fordulni, hogy ne kelljen vele totál szemben ülnöm. A haverjához fordulok, aki semmivel sem különb, mint ő. Sőt! Fura rossz szaga van.
- Hi, how are you? - mondom baromi "kedvesen".
Erre elkezd röhögni, és látszik mind a 32 foga - a fele rossz, vagy csak megfogta a kávé. Gusztustalan és még bunkó is.
- Rimit, pliz! - és röhög.
Na, jó, ez nyilván idióta. Angolul egy szót sem tud. Királyság!
- Énekelünk? - kérdezem.
- Eeeeeeeee - válaszolja és nevet.

Szóval még énekelni sem tud angolul. De ezzel még mindig nincs semmi baj. A baj az, hogy Sho, Zoja pasija előjátékosan bámul engem. Mekkora bunkó, faragatlan ez a pasi! Tök megalázó Zojácskának, és kellemetlen nekem is. És ahogy jobban megnézem - na neeee! -, hiányzik a két ujja, tehát jakuza. De van ennél egy nagyobb probléma is: Zoja nyakalja a koktélokat. Mi lesz ebből, istenem?

10-9-8-7-6-5-4-3-2-1-zéró, bumm!
- Mi van, bejön neked Olivia? - fordul oda Zoja Shóhoz, és megragadja az nyakkendőjét. - Már megint egy barátnőmre nyomulsz?!
Zoja kezében van a kihangosított mikrofon, elkezd vele hadonászni.
- Preco to robííííís? Cubcíííííí sin - visítja szlovákul.
Elkezdi verni összevissza a poharakat. Aztán odafordul a fiúhoz, és telibe szájba vágja a mikrofonnal.

- Te szemét állat! - ordítja. - Te rohadt alak!
Üvölt. Aztán sír. Shónak ömlik a vér a száján. Szerintem az egyik foga letört, mert valami fehér darabkát morzsolgat az ujjai között. Erre a nagyon okos haverjai nekimennek a kidobónak, aki Zoját és Shót próbálja szétválasztani. Sho elkezdi rángatni és rázni Zoját, hogy most aztán már tényleg fejezze be. Egy tömegverekedés kellős közepén találom magam. A menedzser bezavarja a lányokat az öltözőbe. Egy vendég azt kiabálja, hogy na jó, ő hívja a rendőrséget. Erre lesz olyan pánik, hogy elkezdik dobálni az asztalokat és székeket.

Au! Mit csinál ez az állat velem? Hajamnál fogva behúz a kör közepére, rám mutat és azt mondja, hogy ennek itt baja lesz, ha bárki hívja a rendőrséget. Annyira gyorsan történik az egész, hogy igazából nincs időm megijedni. Néha a hátrány a legnagyobb előny! Aztán egy nagy puffanást hallok. A földön ébredek. Mert ébresztgetnek. De már fel vannak kapcsolva a villanyok. Mindenki körülöttem áll.

- Oliviaszan, halo.
- Iiiigeeen.
- Are you ok?
- Hi, ye, its me.
- Are you ok?
- Thanks, jól vagyok.
És elkezdek bőgni hangosan. Valószínű most jön ki a lenyomott feszültség.
- Mi történt?
- Semmi különös. De azért menjél le egy emelettel lejjebb. Mert ide jönnek a zsaruk helyszínelni, és el kell tűnnünk.

Nagyon idegesnek tűnik a menedzser. Hallom a rendőrautók szirénázását. Betámolygok az öltözőbe. Felkapom a cuccom. Indulok lefelé a hátsó lépcsőn. A többi lány már ott van. Ülnek egymás mellett, mint a csapzott verebek. Zoja kijózanodva, lezúzott festékkel ül mellettem. Nagyon szerencsétlenül néz ki így, másnaposan.
- Sorry, I'm so sorry - mondja.
Bámulok rá, de nem szólok semmit. Közben arra gondolok, hogy oké, veled sem fogok lófrálni, mert csak a bajt hozod rám, anyukám.

Bereteszelik az ajtót. Remegek. Fázom. Bebugyolálnak. Kapok egy meleg teát. Ez talán felmelegít. Legszívesebben elmennék egyedül egy lakatlan szigetre. De hát ez nem lehetséges, a gurum is mondta, hogy "közösségi lények vagyunk..."