Joyt (Brie Larson) hét éve tartja fogva egy férfi egy kerti fészerben. Az öreg Nick (Sean Bridgers) rendszeresen átjár hozzá, élelmiszert és néhány alapvető holmit visz neki, és megerőszakolja őt. Ebből a viszonyból született meg öt éve Jack (Jacob Tremblay).
A kisfiú abban a hitben nőtt fel, hogy csak a szoba létezik a világon, azon kívül már a világűr van, és amit a televízióban lát, az mind csak fikció.
Az ötödik születésnapja után Joy úgy dönt, hogy elmondja neki az igazságot, és kieszel egy tervet, hogy Jack segítségével hogyan szökhetnek meg. Ehhez viszont a kisfiúnak minden bátorságát össze kell szednie.
A szoba című könyvből a szerző, Emma Donoghue saját maga készítette el a forgatókönyvet, így nem lehet azzal vádolni, hogy hűtlen lett volna az eredeti regényhez. A játékidő keretei miatt mégis rengeteg dolog kimaradt, vagy vált szinte jelzésértékűvé. Bármennyire is nagyszerű az operatőri munka, ami hatásosan mutatja be a szűkös életteret, vagy a fűtés kikapcsolásakor keletkező metsző hideget, az anya-fia páros megszokott rutinjaiból csak keveset látunk. Nem érezzük át igazán azokat a napokat, amikor „anya távol van”. Bele sem gondolnánk, milyen rossz lehet, hogy hét évig nem kell fogorvossal találkoznunk. Márpedig Joy számára ez nagyon hiányzott, ebből viszont szinte semmit sem veszünk észre a filmet nézve. A szopatást is csak mellékesen érintik, míg az első, halva született kisbabáról egyetlen szó sem esik.
Túl gyorsan jutunk el a szökésig, és hiába vagyunk tisztában azzal, hogy sikerülni fog, mégis ott van bennünk a drukk, hogy Jack ki tudjon szabadulni az összecsavart szőnyegből, és segítséget kapjon egy vadidegentől.
Azzal, hogy ilyen hamar elhagyjuk a szobát, alapvetően nincs is nagy gond, hiszen ezután egy sokkal érdekesebb rész következik: hogyan fedezi fel Jack a számára teljesen ismeretlen külvilágot, és hogyan illeszkedik vissza Joy a normális életbe.
Sajnos itt sem jutott mindenre idő: a könyvet olvasva ledöbbentem, hogy Jack számára mekkora problémát jelenthet egy lépcsősor, vagy az, hogy nem tudja beazonosítani a tárgyak távolságát, és mindennek nekimegy. Hasonlóan kalandos fejezet az, amikor a nagybácsikájával először jár egy bevásárlóközpontban. Ezekből szintén csak nagyon keveset, vagy szinte semmit sem kapunk.
A regény szinte megfilmesíthetetlennek tűnhet, hiszen az egész egy ötéves kisfiú szemszögéből, az ő nyelvezetével írja le a történetet.
A film óhatatlanul vesztett egy picit a bájából azzal, hogy csak egy-egy narrációban tudja bemutatni Jack gondolatait, viszont annak köszönhetően, hogy ettől a nézőponttól elszakadt, sokkal érthetőbbé vált Joy későbbi tette, és könnyebben tudunk vele azonosulni. Egyedül a nagymama karakterének megszépítése volt felesleges. A könyvben nem egy szuper nagyival van dolgunk, hanem egy olyan nővel, aki hét év után visszakapja a halottnak hitt lányát, és egy ideig egyedül kell boldogulnia egy szocializálatlan kisfiúval. Teljesen emberi, hogy néha kiborul, kár ezen szépíteni.
A színészek brillíroznak: Jacob Tremblay fiatal kora ellenére lenyűgözően sokrétű alakítást nyújt: egyik pillanatban még egy kíváncsi, meggondolatlan kisgyerek, aki tettei következményeitől hamar összerezzen, és sírva kuporodik össze, vagy épp gyermeki rácsodálkozással fedezi fel a külvilágot, míg a film vége felé bizonyos szituációkban szinte már felnőttként viselkedik.
Brie Larson ügyesen használja ki, hogy az adaptációnak köszönhetően az anya vívódásai és kiborulásai is nagy szerephez jutnak, és egy erős játékkal (valamint Cate Blanchett két korábbi győzelmével) vált kategóriájának Oscar-éllovasává.
A kritikusok többsége egekig magasztalta A szobát, számomra mégis egy kihasználatlan lehetőség maradt az eredeti mű ismeretében, és Lenny Abrahamson zseniális előző filmjének, a Franknek a fényében. Talán ha nem olvastam volna a könyvet…
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.