Erőss Zsolt felesége, Hilda: "Ágyban, párnák között szeretett volna meghalni, nem a hegyen"

Gedeon Beatrix

2016.05.20.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Idén lesz harmadik éve, hogy Erőss Zsolt eltűnt a Kancsendzöngán. A szomorú évforduló kapcsán Zsolt feleségével, Hildával beszélgettem, aki emlékeztetett arra is, hogy május 25-én lesz 14. éve, hogy Zsolt első magyar hegymászóként meghódította a Mount Everest csúcsát.

Éppen három évvel ezelőtt, pár nappal a Kancsendzönga expedíció előtt beszélgettem Erőss Zsolttal, és azt kérdeztem tőle: mi az a titokzatos erő, ami felfelé vonzza őt a csúcs felé? Zsolt mosolyogva és bölcsen válaszolt a megmagyarázhatatlanra: „Úgy szakadhatunk ki a komfortzónánkból, hogy veszélyhelyzetbe kerülünk - ilyen a magasság is, ahonnan az ember könnyen lepottyanhat. Ez a helyzet rákényszeríti a mászót a tökéletes koncentrációra, így a hegymászással könnyen el lehet érni a spontán meditációt is”- magyarázta Zsolt, aki sosem a félelmeivel foglalkozott, az életszeretete vitte őt előre.

Erőss Zsolt családjával a Liszt Ferenc repülőtéren 2012-ben Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Erőss Zsolt özvegye, Hilda úgy véli, az emlékezés intim dolog, és mivel a gyászidőszakon már túl van, azt szeretné, ha nem férje halálára, hanem életében véghezvitt bravúrjaira emlékeznénk.

„Májusban nemcsak Zsolt halálának évfordulója van, hanem

arra is emlékezhetünk, hogy ő volt az első magyar mászó, aki meghódította a Csomolungma csúcsát, 2002. május 25-én.

Igaz, akkoriban volt egy kis kavarodás, mert Demján Zsolt már 1984-ben elérte a csúcsot, ám ő akkor csehszlovák színekben mászott, így az első magyar állampolgár az Everest csúcsán Zsolt volt. Ezt a tényt nemrég egy interjúban Zoltán is elismerte. Számomra a férjem érdemei fontosabbak, mint az, hogy folyamatosan a halálára emlékezzek, hiszen ő egy igazi hős volt, aki nagyszerű dolgokat vitt véghez.

Sikeres csúcstámadás után tragédia

Erőss Zsolt 2013. május 20-án Kiss Péterrel együtt elérte a Kancsendzönga csúcsát, ám a csúcstámadás olyan nagy erőfeszítéssel járt, amely mindkét hegymászó szervezetét a végletekig kifárasztotta. A feljutás túl sok ideig, közel 24 órán át tartott, és a két hegymászó nem tudott visszaereszkedni a 4. táborba, ahol megpihenhettek volna. A csúcs közelében – komoly védőfelszerelés nélkül -eltöltött néhány nap végzetes volt a számukra, ezért május 22-én az expedíció vezetése – több napon át tartó sikertelen keresést követően – eltűntnek nyilvánította őket. Két teória van a hegymászók halálára, amelyet Vincze Szabolcs, az expedíció szóvivője a tragédia után felvázolt: „Az első, hogy a kimerültség miatt nem tudtak leereszkedni a 4-es tábor feletti rámpán, aminek átmászása még egy kipihent mászótól is teljes koncentrációt követel. Ha így van, akkor előbb Kiss Péter, majd Erőss Zsolt csúszott ki, és zuhant le a rámpáról, és mivel testüket eddig nem találták meg, talán ez a valószínűbb verzió. A másik, hogy a kimerültség és a kétszeri 8000 méter környéki bivakolás (vagyis alvás, pihenés sátor nélkül, a szabad ég alatt) már sok volt nekik, és megfagytak a hegyen. Biztosat nem tudunk, és soha nem is fogunk tudni.”

Van még benned bánat, csalódottság, vagy elfogadtad már a történteket?

minden a helyére került az elmúlt három év során.

Vajon miért választotta Zsolt a Kancsendzöngát, ami egy nagyon nehéz hegy, így a mászás veszélyesebbnek is látszott, mint az előző évben kudarcba fulladt Annapurna-expedíció?
Nem lett volna jó visszamenni az Annapurnára, hiszen ott nem jártak sikerrel, és Zsolt a legjobb barátját vesztette el a hegyen. Így maradt a K2 és a Kancsendzönga, hiszen ezeknek a csúcsán nem járt még magyar mászó. Mivel a Kancsendzönga egy fokkal könnyebb, mint a K2, ezért Zsolt választása erre a hegyre esett.

A nepáli Kancsendzönga 8586 méter magas csúcsára tartó expedíció magyar tagjai az alaptáborban 2013. május 8-án Forrás: MTI/Ilka Műhely

Nem volt! Az ember pontosan tudja, mit veszíthet, de amikor a hegyre lép, ezek a félelmek nem jönnek elő, mert ott a célra koncentrál.Sosem a félelmekről beszéltünk, hanem célokról, lehetőségekről, csúcsokról.

Zsolt hogyan gondolkodott a halálról? Valahol azt olvastam, hogy az életet egy átmenetnek tekintette.
Nagyon mókásan fogta fel a hitet, a vallást, inkább materialistának mondanám őt. Imádott élni, hatalmas életszeretet volt benne. Azt ugyan mesélte, hogy amikor a Gasherbrum csúcstámadásánál elindult egy új úton, és veszélybe került az élete, akkor sok minden átfutott az agyán, és sok mindent átgondolt.

Azt viszont gyakran említette, hogy ő ágyban, párnák között szeretne meghalni, nem pedig egy expedíción a hegyen.

Félt Zsolt a haláltól?
Aki sorozatosan ilyen közel kerül a halálhoz, az nagyon szeret élni. Ez a hitvallás volt leginkább jellemző rá. Sosem a félelmeiről beszélt, hanem azok a dolgok éltették, amik örömet okoztak neki az életében.

Erőss Zsolt feleségével, Hildával a Makalu expedíción Katmanduban, 2008 tavaszán Forrás: Sterczer Hilda

Ha egy dolgot kérdezhetnél most tőle, mi lenne az?
Most hirtelen nem jut eszembe egy konkrét kérdés, de sok minden van, amit szívesen megbeszélnék vele. Hiszek benne, hogy egyszer majd a mennyországban találkozunk és elbeszélgetünk.

Szerinted hibázott Zsolt a hegyen, hogy nem mérte fel, le tud-e majd jönni a csúcsról?
Az igazság az, hogy ezeket a helyzeteket nehéz megítélni. Az ember mindig feszegeti a határait, és általában azt tapasztalja, hogy ez a határ egyre kijjebb kerül.

Zsolt annyiszor ment túl ezen a határon, hogy hiába érezhette, hogy veszélyes, azt gondolta, van tovább, és van még erő, de akkor ott valószínűleg nem mérte fel jól, mi az, amit még elbír a szervezete.

A gyermekeiddel készültök az évfordulóra?
Nem, mert nem gondolom, hogy minden évben temetni kellene. Magamban emlékezem rá mindennap. A mindennapjainknak része az emléke, de azt is el kellett fogadnunk, hogy három éve nélküle építjük tovább az életünket.

Így ért a Mount Everest csúcsára Zsolt

„A klasszikus csúcshangulatba érkezett meg. Szikrázott a nap, vigyorogtak a mászók, csak a világ legmagasabb pontját nem látta. Végül kis csoport fényképezkedő alpinista epicentrumában, egy letaposott hóbuckán megpillantotta a póznát és a zászlókat: az Everest csúcsát. Aztán ő is a világ legtetején állt. És nem tudta lerakni a hátizsákját. Mindenhol emberek nyüzsögtek, figyelnie kellett, nehogy lelökjön valakit, és nem érezte, hogy megérkezett. Lerádiózott a Déli-nyeregbe: „Elértem a csúcsot.” Serpa angolsággal érkezett a gratuláció. Megkért egy serpát, hogy fényképezze le. A serpa készségesen segített, bár közben kiderült róla, hogy valójában mexikói mászó. Végül elfogytak a feladatok. Elővette a kamerát, az arcába fordította, és mondott valamit. Csak később tudatosultak a szavai: „Itt vagyok az Everest csúcsán. Végül feljutottam, miközben elveszítettem néhány barátomat: Reinhard Wlasich, Gárdos Sándor, Peter Legate. Ők már nem lehetnek velünk” – így emlékezett Zsolt Földes András, A Himalájánál is magasabbra című könyvében a csúcstámadásra.