Egykor örök száműzetés volt a leprások sorsa

A leprát feltehetőleg a fönicíai kereskedők terjesztették el a Földközi-tenger mentén, akik behajózták a távoli vidékek vizeit is. A betegség az ókor óta ismert, és két fő jellemzője, hogy könnyen terjed és iszonyatosan eltorzítja a betegeket. Európában a XIII. század során közel 20 ezer leprozóriumot, vagyis városfalakon kívüli zárt telepet működtettek a betegség miatt.

Őseink azonban nem csak a városokból zárták ki a betegeket, sok helyen, ahol lehetőség volt rá, külön szigetre száműzték őket. Ilyen például a Kréta melletti parányi sziget, Spinalonga, de a Margit-szigetnél is felmerült már ennek lehetősége egy elírás kapcsán. Spinalonga szigetén a görög kormány építtetett kórházat és kápolnát az ide száműzött leprásoknak, míg sok helyen a civilizációtól távol, barlangokban hagyták magukra a fertőzötteket. A betegek pénzben kaptak szociális járulékot, melyet elkölthettek egymás üzleteiben, és náluk épült fel az első áramfejlesztő is. Mi több, egy idő után a sziget lakói színházat, mozit és iskolát is építettek, normális életet éltek. Az egybekelt pároknak egészséges gyermekeik születtek, akik sose fertőződtek meg. Így vált a számkivetettek szigete csodás otthonná számukra.

A lepra elleni harc világnapját 1954 óta tartjuk, melyet Raoul Follereau francia újságíró, "a gyógyító szeretet misszionáriusa" kezdeményezett. E napnak két célja volt. Az egyik, hogy gondoskodjanak a betegekről, a másik pedig az, hogy az emberekkel megértessék, hogy a lepra nem vallási eredetű, nem kell félni tőle és legfőképpen, nem büntetendő.

Elsőként Gerhard Hanesn, norvég orvos izolálta a betegség kórokozóját 1873-ban. Sokáig úgy vélték, hogy sikerült legyőzni a kórt, de még napjainkban is milliós megbetegedéseket okoz a szegénységben élők körében. Gyógyszer-kombinációval 1982 óta jól gyógyítható, de a kezelés igen költséges és hosszadalmas. A kezeletlen betegség az ujjak elvesztését és teljes vakságot is okozhat, ugyanakkor az emberek 95 százaléka immunis a lepra baktériumára.

Azon emberek mellett, akiket szó szerint az utcán hagytak meghalni, Teréz Anya - ismertebb nevén Kalkuttai Szent Teréz - állt ki 1946-ban. Csak két évvel később, 1948-ban kapott engedélyt a kolostor elhagyására, mely után az indiai Kalkutta nyomornegyedébe költözött, ahol iskolát és otthont nyitott. Hosszú éveken át szolgálta a szegények legszegényebbjeit és gondoskodása mellett a súlyosan beteg emberek békében és tisztességben hunyhatták le szemüket. Teréz Anya nemcsak a leprásokról gondoskodott, hanem az AIDS betegekről és mindenki másról is, akikről a társadalom megfeledkezett és magára hagyott.