Árpa Attila: "Soha nem érdekelt a hatalom!" - Szily Nóra interjúja

Egy üzleti megbeszélésből ülsz át hozzám, de már vár a következő... Könnyen váltasz?

Igen, azzal nincs gond. A múltkor volt egy skizofrén helyzet, amikor a HM-ben (Honvédelmi Minisztérium, a szerk.) tárgyaltam egy dokumentumfilmről, amit Afganisztánban forgatok júniusban, és hogy kapok-e golyóálló mellényt, sisakot, hogy mennyi is az esélye, hogy hazajövök. Utána pedig beültem a kocsiba, és egy Beyoncé dalszöveget tanultam...

Mielőtt először léptél a Nagy Duett színpadára, mi járt a fejedben?

Az utolsó gondolatom az első refrénem szövege volt. Persze véletlenül Falusi Mariannét énekeltem, aztán ő is ugyanazt, de senkinek nem tűnt fel szerencsére. Bár nagyon izgultam, magát a produkciót élveztem. Az volt a legkellemetlenebb pillanat, amikor a szavazás volt, és ott álltunk mindannyian. Ott éreztem át, hogy egy tehetségkutató-versenyző vagyok, baszki!

Mókás! Amúgy benne volt a pakliban, hogy nem jutsz tovább?

Igazából nem izgultam, hogy továbbjutok-e. Az a tétje, hogy ne csináljak komplett bohócot magamból, és hogy talán még jól is kijöhetek belőle.

Tavaly fogalmaztad meg, hogy elkezdtél foglalkozni azzal, merre alakítsd az imidzsed. Elindultál a színészet felé. E tekintetben picit rizikós visszaszállni a cirkuszba.

Ez benne van a pakliban. 2 évnyi kemény munka volt, hogy kivívtam magamnak egyfajta elismerést olyanoktól, akik eddig csak rosszat írtak rólam. Tudom, hogy ha az ember egy kereskedelmi tévé képernyőjén megjelenik - tök mindegy, mit csinál -, akkor az már mínusz pont. De egyrészt presztízsből nem lehet teletankolni az autót, másrészt meg akárhogy is nézzük, a képernyős jelenlét mindig megmozgat valamit. És ez az a szereplés, ami talán a legközelebb áll a színészethez. Egy színésznek tudnia kell énekelni, kiállni milliók elé élő adásban. Persze nem szabad annyira izgulnia, mint ahogy én az első adás előtt tettem, tehát ez tanulópénz is. Nem voltam soha énekórán és a tanárom zseniális, úgyhogy ha netán lesz egy filmszerep, amiben énekelni kell, akkor tudom, kihez forduljak. És talán már egy picit úgy érzem, hogy nincs is annyira fahangom, ahogy azt gondoltam. A tanulás maga nem élvezet, de a fejlődés az igen! Amikor azt mondja az énektanár, hogy jé, ezt a hangot eddig még nem tudtad kiénekelni, de most már odáig is felcsúszik...

Mennyire játék ez? Ki tudsz kapcsolni?

Az a bajom, hogy túl tudatos vagyok. Falusi Mariann mindig mondja, hogy felejtsek el mindent, még azt is, hogy hamis-e vagy sem, és csak élvezzem! De nekem nem megy, vagy mondjuk talán, hogy még nem megy. Valahogy ez a véremben van, nem tudom kikapcsolni az agyam.

16 éve élsz itt. Tehát még mindig több az életedből a kint töltött idő. Nagyon másban szocializálódtál. Annak az alapvetései, különbségei még dolgoznak benned?

Azt hiszem, igen. De szerintem ez itt hasznos volt számomra. Sok olyan dologban, amiben mások nem láttak lehetőséget, én igen. Ez a tipikus amerikai gondolkodás, hogy " I can do it!". Nyilván hülyeség általánosítani, de a magyar ember szerintem rettenetesen kreatív, innovatív, csak az energiája nagy részét nem a megvalósításra fordítja, hanem előbb-utóbb jön egy pont, amikor vagy maga adja fel, vagy valaki más keresztbe tesz neki. Én ezt áthidaltam, mindig a célt láttam, és majdnem mindig el is értem.

A szüleid filmesek - volt egy előképük, hogy mi felé tologassanak?

Ők sokkal bohémabbak, és ha próbálgattak is terelni, az nem nagyon működött. Pont olyan voltam, mint a lányom - azt csináltam nagyjából, amit akartam. A szüleim és a törvény próbált bizonyos kereteken belül tartani.

Azt olvastam, nem is mindig sikerült. Igaz, hogy kamaszkorodban egyszer becsuktak?

Igen.

A szabadságodhoz képest "furcsa" lehetett, hogy az orrodra zárult egy ajtó...

Van egy olyan sajátosságom, hogy minden helyzetnek fel tudom fedezni a romantikáját. Ha valaki olyan szinten filmeken nevelkedett, mint én, hisz nemcsak néztem őket, hanem a szüleim gyártották - tulajdonképpen én mindent filmesen éltem meg. Amikor rácsot csaptak az orromra - hülyén hangzik -, talán még élveztem is. Elkezdtem énekelni, fekvőtámaszozni a cellában, ahogy a filmekben láttam. Aztán szóltak, hogy most már hagyjam abba, ez nem szokás. De ezek kamaszkori kilengések. Kocsmai verekedés, ilyesmik voltak...

Ha visszagondolsz mindenre - jóra, rosszra -, helyükre kerültek, amiket átéltél?

Nyilván vannak dolgok, amik ténylegesen hibák voltak, de amúgy azt hiszem, hogy ez egy mozaik, ami összeállt. Illetve ez a folyamat most is tart, és a nagy puzzle előbb-utóbb eggyé válik. Hiszek abban, hogy a rossz tapasztalatnak pont annyira fontos jelentősége van, mint a jónak. Semmilyen emléket nem szeretek elengedni. Nem hiszem, hogy tudnék, de nem is akarok. Viszont váltani tudok. Hát ki az, aki negyvenévesen egy teljesen új pályafutásba kezd? Van egy virtuális listám arról, amikben azt gondolom, hogy jó vagyok, csak még nem tudtam bebizonyítani magamnak és másoknak. Nyilván ha a színészet nem sikerült volna, akkor nem íródott volna a következő, hogy most már nemcsak magyar filmekben, színpadokon szeretnék sikereket elérni, hanem szeretnék továbblépni.

Sokáig tévéztél, filmet rendeztél, te döntöttél, te találtál ki... Most fordítva van. Hogy viseled?

Kifejezetten jól. Azt gondolom, hogy egy kreatív színész vagyok. Pont azok, amiket felsoroltál, nagyon hasznosak. Én Mészáros Mártának is elmondom teljesen gátlástalanul, hogy ha én itt ezt másként csinálnám, talán jobb lenne. Vannak építő jellegű ötleteim.

Éveken át hatalmad volt ebben a szerepben - ez nem hiányzik?

Nem, mert soha nem érdekelt a hatalom, a szabadság annál inkább. Hogy szabad döntésem van, és ha kitalálok valamit, akkor azt meg tudom úgy valósítani, ahogy szeretném. Az embereim pedig segítenek kivitelezni.

Elég lett belőle, vagy elfogyott valami? Most a tévére gondolok.

Hát, ha a mai kereskedelmi tévét bekapcsoljuk, akkor az önmagáért beszél.

Nem érzed felelősnek magad annak az építésében, ami ide vezetett?

Biztos van részem benne, de ha nem én csináltam volna, akkor megcsinálja valaki más. Létrehoztam a ValóVilágot, de nem igaz, hogy az első valóságshow-t én alkottam meg Magyarországon. Előtte volt már a "Bár", és a Big Brother is hamarabb volt adásban. Ha a jelenlegi fejemmel lettem volna '97-ben az RTL kezdeténél, akkor nyilván más dolgokat csináltam volna. De akkor az volt a feladat. Lehet, hogy sok olyan műsort hoztam létre, amik a színvonalat rontották. De nem az történt, hogy kiszálltam, és hirtelen kulturális értékek jöttek. Nem én vagyok a média kulturális antikrisztusa. Nem bánom, hogy ezeket létrehoztam, de ma már nem szeretek velük azonosulni, és amikor nagyon összekötik a nevemet a ValóVilággal, és ez az egyetlen jelző, amit kapok, akkor szégyellem magam.

De mi zavar az azonosításban?

Az, hogy egy másik útra tértem, és a múltat nem tudom kiradírozni. A megítélésemen tudok javítani. Amikor a Karinthy színházban színpadra léptem, akkor nem azért örültem borzasztóan a jó kritikáknak, mert mint egy frissen a főiskoláról kikerült valaki jól szerepeltem. Hiszen úgy néztek rám, hogy na, ez az a médiás fenegyerek. Mínuszból indultam. Addig leszartam, hogy mit gondolnak rólam, sőt, rá is játszottam a polgárpukkasztásra... Nesze nektek! Azt gondoltam, hogy egy bizonyos réteget úgysem fogok tudni soha meggyőzni. És nem is akartam. De rá kellett döbbennem, hogy a filmes és színházi világban a kritikusoknak fontosabb szerepe van, mint gondoltam. Az Argónál az internetes kampány pont arról szólt, hogy nem érdekel, mit gondolnak ők. Aztán volt egy filmkritikus, aki egy rövidfilm-szerepemmel kapcsolatban - amit nem látott - 2 mondatban a komplett életemet porrá alázta. Hogy mit keresek ott, hiszen eddig csak szar filmet, szar műsort csináltam, és egyébként is a bulvárban szerepeltem és kész. A Czukor show-beli szereplésem után felhívtak, hogy adjak egy interjút, és azt mondtam, hogy nektek nem, mert két mondatban elintéztetek.

Pár napra rá ugyanez a kritikus azt írta, hogy olyan kár, hogy Árpa Attila nem áll szóba velünk, hiszen ő ma Magyarország legjobb filmszínésze. Az, hogy egy kritikus, aki azelőtt halálra fikázott képes volt így kiállni, annyira megdöbbentett, hogy az változtatott bennem valamit. Hogy van remény, és vannak, akik túl tudnak lépni saját előítéleteiken, és tényleg a teljesítményt nézik. Sok hasonló történt akkortájt. Hatalmas dolog, hogy a saját bőrömön tapasztalhatom, hogy van valami, amit vissza lehet fordítani.

Régen rájátszottál arra, hogy mit gondolnak rólad, most meg számít?

Jó, nyilván továbbra is van olyan közönség, mondjuk a bulvárújság fogyasztói, ahol annyira nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. Amikor a "régi" szerepben voltam, akkor azt éreztem, hogy az emberek inkább távol tartották magukat tőlem. És az tetszett. Most meg, pláne a pénteki szereplés után, ahol "emberi arcot" mutattam - ezt mondják legalábbis -, azt hiszi mindenki, hogy a kedves szomszédfiú vagyok, odajönnek hozzám. Na, ez például nekem nem megy. A fenegyerek időszakban is voltak ilyenek, csak akkor a kidobó és a benzinkutas szólt, hogy figyelj, fasza csávó vagy! Most meg jön a nénike, hogy " Jaj, de aranyos volt pénteken!" Ez más. Túl sok minden történik az életemben, és ezt nehezen szokom meg.

A "túl sok minden történik" az a projektek sokasága?

Igen. Tavaly az összes vasat a tűzbe dobtam. Sajnos a filmszakmában ez így működik. Nem lehet tudni, hogy miből mi lesz. És ez egy jó év eddig, mert sok minden beindult váratlanul és egyszerre.

Egyáltalán neked volt csended?

Nem biztos, hogy szeretem a csendet. Nyilván vannak csendes pillanatok, de azokat nem bírom sokáig. Talán ez a génjeimben van.

Nyughatatlanság is?

Igen. Biztos.

Mi hajt?

Talán pont ez a nyughatatlanság.

És mi felé? Mi az, ami hívni tud?

Új dolgok és nagy dolgok. Inkább azt tudom elmondani, hogy mi nem érdekel. Amit már egyszer csináltam, vagy amit mások már sokkal jobban megcsináltak.

A monotóniát - gondolom - nem tűröd.

Egyáltalán nem. Ebben a műsorban is érdekes, hogy van egy dal, amit imádtam, és ahányszor hallgattam, libabőrös lettem. Aztán elkezdtem tanulni, hogy itt kell levegőt venni, tartani a hangot, harmincszor elénekelni, és az kiirtja belőlem a dal iránti szeretetet. Nehéz már olyan átéléssel előadni. Ez is egyfajta monotónia, ami azért kell, hogy jobb legyen. Én meg azt gondolom, hogy lehet, hogy épp az ronthat rajta.

A színészi szerepnél a 30. előadásnál nincs ez a kiürülés?

Nincs, mert minden előadás más. A figurát többféleképpen lehet eljátszani. Az énektanárnál egy dalt 30-szor elénekelni nem ugyanaz, mint minden este színpadon lenni. Persze, ha itt ez lenne a feladat, akkor mindig egy kicsit másképp énekelném. Nemcsak azért, mert unom, hanem azért is, mert nem vagyok profi egyikben sem. Azt szokták mondani, hogy az amatőrnek vannak remek pillanatai, a profi pedig ezeket folyamatosan hozni is tudja. Hát én még nem. De nem is gondolom, hogy vérbeli profivá válok valaha, és nem is akarok. Vannak technikák, amiket meg kell tanulnom, de nem szeretném darabokra szétszedni a szerepet, mert akkor nem lesz hiteles.

Az életedre is igaz, hogy a sokféleségre vagy éhes?

Igen. De hála istennek a lányom is, úgyhogy már ketten vagyunk.

Egy ragyogó nő a feleséged - azt olvastam, hogy amikor megismerkedtetek, magad szerint is egy "öntelt, beképzelt, nagyarcú, kövér majom" voltál. A maszkulin állat megszelídült?

Hát, ezt tőle kell megkérdezni, de szerintem nem. Nyilván nálunk is megvolt, hogy ha te kettőt előre lépsz, én meg egyet hátra, akkor már jó helyen vagyunk, de ez nem jelenti, hogy megváltoztam volna, vagy a feleségem meg akart volna változtatni. Voltak persze tulajdonságaim, amikből faragnom kellett, hogy elviselhetőbb legyen velem az együttélés. De pont azért Szabina a feleségem, mert ő azt mondja, hogy jó.

Szereted ezt az Árpát? Ahol tartasz, amiben benne vagy?

Soha. Bennem van, hogy rég nem tartok ott, ahol kéne. Ami néha szomorúvá tesz. Mások meg azt mondják, hát hülye vagy? Mindig az elérhetetlent hajtom, és ez ad olyan erőt, hogy ha az elérhetetlent nem is érem el, de előbbre jutok, mint ha kicsivel is beérném. És ezzel nincs is baj. Egyszer azt kérdezték tőlem, hogy mi a legfőbb álmom, és az volt a válaszom, hogy mindig maradjon még egy...

És ezért kockáztatni is hajlandó vagy.

Hát hogyne. Persze ezen tompít a család, ezért nehéz döntés, hogy megyek Afganisztánba. Felelek néhány emberért, akiknek hiányoznék, ha nem jönnék vissza...

De akkor mi az, amiért mégis elindulsz?

Az a bizonyos "vissza nem térő lehetőség". Olyan helyzetbe kerülnék, amiben még nem voltam, olyat tudnék alkotni, amit magyar filmes, újságíró még nem. Azt gondolom, hogy az a szerepem ezen a földön, hogy olyanokat csináljak, amiket más nem mert, nem akart, nem gondolt még rá. Az eredetiség létrehozása.