Sebestyén Balázs: "Mindig az impulzusokat keresem" - Szily Nóra interjúja

Láttam veled egy interjút a neten. Azt mondtad, hogy rossz napod van és gyakorlatilag - elég morcosan - az igen és a nem "szókincsre" szorítkoztál...

A mondataim hosszúsága attól függ, hogy hova és kinek válaszolok. Ez nem nagyképűség.

Hát remélem, hogy ma jó napod van! Mindenesetre azt látom, hogy nagyon szűröd, kinek beszélsz.

Én nagyon.

A médiával jött a döntés?

Igen, amikor szembesültem azzal, hogy ez mivel jár, akkor elég hamar elhatároztam, hogy keveset, de tartalmasat próbálok adni, és nem rakom ki az életem a kirakatba.

Olyan sokan beleszédülnek az ismertségbe, és nem érzik meg, hogy melyik ajtót kell becsukni. Neked ebben segítettek, vagy az ösztöneid súgtak?

Ösztönös ember vagyok, úgy működöm, úgy vezetek adást, úgy döntök. Igazából nincsenek tanult szakmai fogásaim. De mire nagy műsorokba kerültem, pontosan megtapasztaltam, hogy ez a világ hogy működik. Minek mi az ára. A létezésemet nem a bulvármegjelenésem szabja meg a kereskedelmi televízióban, és ez egy hálás szerep. De ha kevesebb műsorom lenne, akkor sem próbálnám magam mesterségesen szinten tartani. Nem kaparnék, nem jelentetnék meg cikkeket. Nem mondom, hogy nem ragaszkodnék tévéhez és rádióhoz. Azt nem tudnám elengedni, mert az nagy szerelem. Lehet, hogy elmennék egy kisebb rádióhoz, kábelcsatornához, mert azt gondolom, hogy ez az út majdnem mindenkinek benne van a pályafutásában. Mész, leírsz egy görbét, de nem lehet tudni, hogy meddig tart... Erre fel lehet készülni. Vagy fel kell.

Nesze neked, oszt' mi lett belőled! A te életedet nézve azért leesett az állam, hogy mennyi minden megadatott neked.

Hát az élet azért úgy működik, hogy egyenlőségre törekszik. Nagyon sokat ad, aztán egyszer csak elvesz. Ebben mindig az a veszélyes, hogy mész, mész előre, nagyon jól hangzik, de ez se egy végtelen egyenes fölfelé. Kellenek a törések, bukások - én ezen sokat gondolkodom. De azért az elmúlt 13-14 évben rengeteget dolgoztam mindezért, tehát ebből a szempontból nyugodt is vagyok. Hogy nem csak úgy rám szakadt ez az egész. Nem tudom, hogy ez-e a végcél. Ez még nem dőlt el. Lehet, hogy csak egy állomás. Annyi felé lehet menni. Kaptam egy csomó mindent az emberektől - nyilván adtam is -, de lehet, hogy egyszer csak el kellene kezdeni valamilyen szolgálatot például előadásokkal, párkapcsolati tanításokkal. Visszaadni mindazt, amit kaptam. Foglalkozni az emberek lelkével.

Ma hogy szeretsz? Megengedőbben?

Azt gondolom, hogy együtt fejlődve. Számomra egy kapcsolat akkor működik jól, ha közösen tudunk előre menni, és senki sem húzza vissza a másikat.

Nagyon nehéz ilyen pörgés mellett minderre vigyázni. Hogy gazdálkodsz az idővel?

Az idővel nincs bajom. Én abban lehetőséget látok. Szerintem többet vagyok a gyerekemmel, mint a legtöbb férfi, aki napi 8 órát dolgozik. Felkelek 4-kor, végzek 10-kor, összerakjuk a másnapot, és délre hazaérek. Ha nincs tévéműsor, akkor a gyerekkel vagyok. Kevés olyan munkahely van, ahol ezt meg lehet tenni. Csak az én munkám baromi látványos. Azt gondolod, hogy mindenhol ott vagyok. A rádióban, a tévében, a reklámban - úristen, hogy fér bele? Egy SZÉF című műsor felvétele egy hétig tart, és abból megvan egy havi adag, és utána szabadon tudok gazdálkodni az időmmel. Sokat dolgozom, de nem az idő sok, amit eltöltök vele, hanem az energiavesztés nagy. Négy óra alatt én ott tartok, mint más este 6-kor. Ami nem azt jelenti, hogy az én munkám többet ér, csak én pár óra alatt adok ki magamból annyi energiát. Beülök 72 kilósan és lehet, hogy négy óra után 71 vagyok. Ez a hallgatónak nem jön le, és nem is szabad, hogy érezze, de ebben legalább annyi fizikum van, mint amennyi szellemi vagy lelki tőke. Iszonyat meló.

És iszonyat költés magadból. Hol a töltés?

A barátoktól, az utazástól, a könyvektől... Én úgy élek, hogy mindig az impulzusokat keresem. Ezért mondom, hogy az idő nekem lehetőséget, nem elmúlt perceket jelent. Autóvezetés közben, az állatkertben mindig azt figyelem, hogy miből hogyan lesz sztori. Nagyon sok mindent elhasználsz magadból 4 óra alatt, és ha nem töltöd vissza, akkor egyszer csak ott ülsz reggel 6-kor, és nincs miről beszélni. Egy elejtett fél mondat a híradóban, vagy 3 képkocka nekem elég. Események, minidrámák között járok, amiket megpróbálok a magamévá tenni, és úgy elmondani. Persze csak olyanokat, amik másoknál is érzelmeket, reakciókat generálnak.

Erre rátanultál?

Erre rá. Ez nem jön magától. Ez egy tudatos műsorkészítés.

De mi tartja életben ezt az állandó ingerkeresést?

Ez olyan, mintha belülről hajtana valami, de nem tudom megfogalmazni, hogy micsoda. Biztos eljön egy pont, amikor el kell gondolkozni, hogy hova még, vagy mi a cél. Olyan vagyok, mint egy közvetítő. Bejön az energia és kiadom magamból műsor formájában. Nyilván ez egyfajta bizonyítás, sikerhajhászás, szakmai tudatosodás és még jobbá válás, egzisztenciateremtés - nem tudom, biztos sok tényezője van. Majd ha 50 éves leszek, talán már tudni fogom, hogy mit kerestem, miről szólt az elmúlt 20 év, mert ha akkor sem fogom tudni, akkor nagy a baj.

Late night show - mindenhol elmondod, hogy vágysz rá. De mit szeretnél?

Alapjában véve egyfajta műsorkészítői önállóságot, amire nem biztos, hogy jelen szellemi tőkémmel és kapacitásommal már képes vagyok. Kevesebb képernyős jelenlétet, nagyobb mozgásteret. Tehát nem a napi szereplést, ami nagyon sokáig vonzott, amit szeretek és jó, hanem kéthetente olyat csinálni, amiről utána még napokig szó van.

Te ambiciózus vagy?

Azt gondolom magamról, hogy nem, szeretem azt mondani, hogy nem, de közben igen.

Ez benned volt, vagy a munka hozta?

Nem, a média ezt csinálta belőlem. Átformált. Biztos, hogy vannak személyiségtorzulásaim. 13 nem normális éven vagyok túl. Ami a képernyővel jár, az se az. Mindenkinek a saját tükrén keresztül, a saját apró visszajelzésein keresztül kell megtalálni önmagát. Én meg kapok annyi mindent! Szeretetet, utálatot, hátba veregetést, beszólásokat - iszonyú adagban -, és ebből kéne összeraknom saját magam. De hát remélem, hogy nem ebből teszem.

Talán ezért van a zárkózottság, hogy a belső magot mégis meg tudd tartani?

Biztos. Igen.

Bármire válunk képessé, abban nagyon nagy szerepe van annak a muníciónak, amit otthonról kapunk. És lehetett olvasni arról, hogy apáddal igazán nincs is viszonyod. Ilyesmi is rajzol a személyiségen, nem?

Minden rajzol. Amit egy adott pillanatban fájdalomnak élsz meg, az a következő pillanatban már csak seb, aztán egy heg lesz, majd egy tanulási folyamat, és végül muníció. Ez egyfajta feladat a sok kisebb és nagyobb feladat mellett.

Ez most közhely Balázs. Hárítasz. Igazából csalódtál, megbántódtál?

Nem erről van szó. A szüleim elváltak, és apámmal eltávolodtunk egymástól. Nagyon sok mindent tudnék mondani, csak ez már az a szint, amit neked elmondanék, de aztán hogy egy napilap vagy hetilap kiemeljen egy mondatot - azt már rosszul viselném. Ezért hárítok. Nem szeretném, ha az én megkérdezésem nélkül elkezdenék boncolgatni a történetemet. Azt gondolom, hogy minden embernek megvan a személyes háborúja és harca magával és a körülötte lévő emberekkel, amiket készség szinten így vagy úgy megold, de ezt torzítani vagy belevonni bulvárlapot - azt már nem... Sérülne az a kép, amit felépítettem. Hogy nem beszélek a magánéletemről. Pedig pont egy ilyen interjúban akár helye is lehetne. De értsd meg, a bulvár szabályai szabják szűkebbre az én szereplésemet.

Értem. Beszéljünk másról. Szoktak "díszbuddhistának" csúfolni.

Engem nagyon, persze...

Mindenki a csillogást látja. A műsorokat, a házad, az autód... Hol van itt a szellemi elmélyülés?

Ezek miért zárnák ki egymást? Én abban hiszek, hogy egy általunk kiválasztott feladattal érkezünk. Legyen szó a biztonság megéléséről vagy a pénz használatáról, a testi örömökről - valamit meg kell tapasztalni. Azt vagy beteljesíted, vagy nem - ha sikerül, baromi nagy mázlid van, mert tízből nyolc ember nem találja meg, hogy miért jön, és újra jönnie kell. Egészen addig, amíg azt az egy bizonyos dolgot meg nem tanulja.

És te mi felé mész?

Na, ez a nagy csavar. Hogy ugrabugrálok a képernyőn, és fogalmam nincs, hogy ez most nekem valódi életfeladat, vagy ez csak egy állomás, vagy egyfajta tévedés... Bár nem gondolnám, hogy az élet annyira könyörtelen, hogy valamihez affinitást ad, és a végén a fejedre koppint, hogy de hülye vagy, nem ezt kellett volna. De hogy mi az igazi cél és értelem, azt még nem tudom. Lehet, hogy nem más, minthogy megtanuljak azzal a rengeteg szeretettel bánni, amit kapok. Hogy megtanuljam, hogy szerethető vagyok, és végre rájöjjek, hogy nincs szükség ennyi visszajelzésre. Ahelyett, hogy önmagunkat találnánk meg, folyamatosan külső impulzusokat kergetünk. Külső mozaikokból és visszacsatolásokból ítéljük meg magunkat. Ez egy belső hiány, amit én sem tudok még feloldani. Jártam elég sok tanfolyamra, kipróbáltam sok mindent, van egyfajta irány, ami felé megyek. Csak most egy gyerekkel, három műsorral, a rádióval - valahogy a fizikai világ állandóan visszahúz. Ez egy ingovány, amin egyensúlyozni kell. Hogy a fejlődés is meglegyen, és a valóságban is helytállj. De ha jön a gyerek foga és már 4 órája ordít - azt is kibírd, és ne sikíts! Azért ez egy nagy játék! Szerintem mi azért kaptunk egy ennyire eleven, mozgékony gyereket, mert bajunk van a türelemmel. Egy másfél éves gyerek olyan szépen oktat arról, hogy mi a feladat a türelemmel, hogy öröm nézni. Ott van az élet minden pillanatában a fejlődés lehetősége, csak nagyon nehéz felismerni, mert mindig kifelé figyelünk.