Németh Kristóf: "Eléggé megborult az önbizalmam" - Szily Nóra interjúja

Hónapok óta várok rád, hogy beszélgessünk. Sokáig türelmet kértél...

Mert nem könnyű. Azért csínján kell bánni dolgokkal. Én úgy fogok veled beszélgetni, mint egy baráttal, nincsenek is nagyon titkaim. Megbeszéltük a feleségemmel, hogy bizonyos dolgokat tiszteletben tartunk, és én is így akarom, mert ezt tartom tisztességesnek.

Házasságkötés és válás - szertartásos mondatok, amik bennünk maradnak.

Én református vagyok, és a keresztapám adott össze minket. Nálunk azt kérdezi a lelkész a férfitől, hogy hűséges gondviselője lesz-e egész életében a feleségének. A feleségtől pedig azt, hogy hűséges segítőtársa lesz-e egész életében a férjének. Szerintem ha az ember belegondol ebbe, ez merőben mást jelent, mint ahogy sokszor a házasságról vélekedünk. Egyébként ez lenne a lényege, és ez az, ami nekünk nem nagyon sikerült sajnos, de a mondatok még mindig csengenek bennem... Mint az anyakönyvvezető gondolatai, aki nem is sejthette, hogy mennyire emblematikus lesz az az egy mondat, amit mondott: Azt kérdezte tőlünk, hogy ez az első házasságkötésük? Mondtuk, hogy igen. Mire ő: "Pedig az lenne a jó válasz, hogy az utolsó..."

Még sajog a lelked?

Borzasztóan fáj, csak el kellett fogadni azt, hogy most már külön fog tovább menni az életünk, és hogy valószínűleg ez lesz a legjobb. Mert ahhoz, hogy másként legyen, két ember kéne, és nincs. Adott esetben még ha én úgy is gondoltam volna, vagy gondolnám, hogy ennek lehetne folytatása, az édes kevés ahhoz, hogy realitása legyen. Ha a másik nem szeretné, akkor nincs mit erőltetni. Akkor azt kell kitalálni, hogy ebben a konstellációban mi lesz a legkevésbé fájdalmas, és még hagyján a két felnőtt ember, de hogy a kisfiúnknak hogy lehet ebben a helyzetben a legjobb.

Hova teszed ezt a kudarcot? Hisz nem ennek indultál neki...

Iszonytató nagy kudarc! Amiből nyilván mindenkinek óriási menet fölállni, és fölállni még hagyján, de újra ringbe szállni! Mert oké, most kitántorgok a ringből valahogy, aztán helyre tesznek a sürgősségin, meg rehabilitációra küldenek, az rendben van, de hogy legközelebb mikor leszek képes újra belépni a ringbe, azt nem tudnám megmondani. E tekintetben eléggé megborult az önbizalmam. Elmondom, mi a baj: a dolog nem ott kezdődik, hogy mi elváltunk, hanem hogy miért váltunk el?

Igen. Mikor és miért jön el az a nap, amikor az ember úgy érzi, hogy mégse ez legyen az élete?

Én megfogalmaztam magamnak, hogy jobb szembenézni a valósággal, mint hazudni magamnak egy álomvilágot. Valószínűleg hosszú ideig nem akartam észrevenni, hogy a feleségemnek valami már nem jó. Én nem ezt gondoltam, nem ezt éltem meg, én nem voltam boldogtalan. Amikor meg észrevettem valamit, azt sosem tartottam olyan nagy problémának. Azt gondoltam, hogy majd túl lesz az egyetemen, elkezd dolgozni, karriert építeni, és új életszakaszba lép minden. Majd...

A "majdokban" gondolkodtál? Abban hittél? Miközben a jelen már nem volt jó?

Valószínűleg így van, de ezt csak utólag tudom magamban így összerakni, mert mondom, akkor nem ezt éreztem. Egyszer csak kiderült, hogy ő nem azt élte, amire vágyott, nem volt boldog, és amikor ezzel szembesültem, el kellett fogadnom, hogy el kell engednem...

Ilyenkor jön az önvizsgálat: mit nem csináltam jól?

Sok mindenre rájöttem. Nézd, én azt gondolom, hogy sosem árultam zsákbamacskát azzal kapcsolatosan, hogy ki vagyok, hogy gondolkodom, hogyan élek, milyen a tempóm, ami persze mindenkinek egyedi. Mondok egy példát: ameddig rózsaszín köd van egy kapcsolatban, addig az egyik nem veszi észre, hogy a másikat zavarja, hogy dohányzik, a másik pedig nem akarja észrevenni, hogy őt zavarja, hogy a másik dohányzik - ez egy idő után konfliktusforrás lesz. Ezeket az apróságokat elfedi a rózsaszín köd, de később aztán kiderül, hogy valójában ez sem tetszik, az sem tetszik. Nekem nem szállt el ez a rózsaszín köd, a feleségemnek meg igen, de lehet, hogy nekem nem is volt. Ennek nagyon a mélyére lehetne ásni. Kern mondja egy filmben: "Szerelmes vagyok a feleségembe, de nem szeretem már!" Én is így vagyok. Nagyon sok minden kavarog bennem.

Építetted az álomvilágot, az áloméletet...

Igen, ahelyett, hogy közben picit odafigyeltem volna arra, amiben élek. A jelent. Megadni a tiszteletét annak a pillanatnak, ami épp van. Azt hiszem, ezt tanulgatom most. A másik, amire ez az egész nevelt engem - az a hihetetlen türelem és tolerancia. Persze megvolt az az időszak is, amikor átestem a ló túloldalára, és azt gondoltam, hogy valószínűleg egy unalmas, elviselhetetlen pali vagyok. Hogy egyáltalán bárki miért is szeretne velem találkozni? Szörnyű. Csak magamat korholtam, de azt hiszem, át kellett menni ezeken a stációkon. Egyébként nem hiszem, hogy most, amikor beszélgetünk, ez már a végpont lenne.

Fel kell készülnöd, hogy az úton az időd nagy részében most kettesben mész a fiaddal. Hát nem ez volt a szándékod...

Hát nagyon nem. Tudod mit? Úgy vagyok, mint a GPS. Mész, mész, azt hiszed, jó irányba, és egyszer csak azt mondja - "újratervezés". Most itt tartok. Csak még nincs meg az új itiner. Sok fázis már megvolt. Mélyek is. De ezeken túl kellett lendülni, egy gyerek mellett pláne. Meg kellett tanulni menedzselni, hogy önállóan viszek egy háztartást, hogy a gyerek körül elintézek mindent, de nem gondolom, hogy ez megoldhatatlan. Majd beáll a rendszer.

Te egyébként egy rendes pali voltál?

Egyáltalán nem. Az a pedantéria, ami most kiütközött rajtam, az hihetetlen.

Tehát egy rendetlen férfiből lett egy rendes, egy türelmetlenből egy türelmes - apa...

Abszolút. Így van. Tudod, nekem nagyon jó volt gyerekként. Anya, apa, nagyi, keresztanya, unokatesók - és az én szüleim mindig jóban voltak kis zökkenőkkel. Egy normális családban éltünk. Karácsonykor bejgliillat, húsvétkor festett tojás - úgy nevelkedtem föl, ahogy illik. Mostanában annyi kép és illat jön bennem elő a gyerekkoromról, amikor Lócinak mesélek. Az életmeséket imádja talán a legjobban. Régen nem jutott volna eszembe okvetlenül muffint sütni, de amikor látom, hogy neki ez mekkora dolog, akkor együtt kikeverjük a tésztát, és jön az illat. Nekem is meg kell teremteni ezeket a hangulatokat, mint ahogy nyilván az édesanyja is megteremti. Szerintem ezekre oda kell figyelnem, amellett, hogy én vagyok a férfiminta persze.

Egyelőre teszed a dolgod. De azért jó lenne nem csak erre berendezkedni.

Amennyire szakmai értelemben tudok improvizálni, hogy ha valami nem úgy alakul, annyira nem tudok, és nem is akarok improvizálni a magánéletemben. Nekem eddig volt meg a terv. Ezt most módosítani kell. Az biztos, hogy már nem léphetek vissza, vagy újra abba az élettempóba, amikor nem volt gyerekem. Ő nem egy matrica, amit át lehet ragasztani máshová. Én nem kereshetek úgy társat magamnak, mintha ő nem lenne, mert van! Azoknak, akik 2 hetente hétvégén vannak a gyerekükkel - lelkük rajta -, biztosan egyszerűbb. Nekem nem. De nem azt mondanám, hogy így dobta a gép, hanem így szerettem volna csinálni. Persze, szó sincs arról, hogy kizárom a lehetőségét, de azért lássuk be, én egyáltalán nem vagyok most olyan kapós, mint ahogy ezt sokan gondolják. Meg hogyan és hogy is? Legtöbbet a gyerekemmel vagyok. Amúgy meg nem járok ismerkedős, részegen táncolós helyekre. Nem így szoktam mulatni, hanem inkább zárt körben, a barátaimmal. Ez nem nagyzolás - én ilyen vagyok. Mindenesetre azt gondolom, hogy már elég jól ismerem magamat. Arra kell vigyáznom, hogy legközelebb elővigyázatosabb vagy körültekintőbb legyek abban, hogy a realitásokat nézzem, ne azt, amit látni szeretnék...

Emlékszem a bohém srácra jó 10 évvel ezelőttről - alaposan megváltoztál!

Biztosan, de történt egy borzasztóbb dolog is, ami független ettől a helyzettől, és ami legalább annyira tragikus, hogy öregszem! Elmondok egy példát: volt egy a jövőről szóló megbeszélés a Barátok köztben, és amikor a főnököm elkiáltotta magát, hogy na, gyertek fiatalok, én hátranéztem, és rájöttem, hogy ez már nem nekem szól! Persze nevetek ezen, és öniróniával szemlélem, de tény, ami tény, az idő megy. Most volt a tévében a Csinibaba - jó tizennyolc évvel ezelőtt forgattuk. Belenéztem a filmbe, aztán meg a tükörbe, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akarnék-e húszéves lenni? És nem! Én tizenöt, húsz, huszonöt évesen arra vágytam, hogy annyi legyek, amennyi most vagyok: harmincöt. Világéletemben. Sok minden úgy is alakult, ahogy szerettem volna. Nem akarnám újracsinálni. Emlékszel, ahogy a Tímár filmben, a 6:3-ban mondja az Eperjes: "Nem akarom még egyszer ezt a szart!" Tudom, hogy lesznek még nehéz esték, mert azért van bennem egy permanens szomorúság. Igen, én szomorú vagyok. Azt hiszem, ez most rám a legjobb kifejezés. Nyilván ennek el kell múlnia. De közben arra is rájöttem, hogy amikor elképzeltem és kitaláltam az életemet, a családomat - mindezt annak idején magamnak találtam ki. Hiszen egyedül voltam. Lehet, hogy azért kellett annak az álomnak széthullani, mert nem volt jó a tervezés pillanatában. Ránézve arra a helyzetre - akkor az "én"-ből fogalmaztam, talán egoista módon. Most pedig a "mi"-ből indul minden. Ha ránézek a fiamra, azt érzem és mondom: "Ide figyelj, kis tökös! Neked, meg nekünk még annál is jobbat találok ki, mint amit kitaláltam egyszer régen!" Alapvetően ez a feladatom. A "mi" vezérel és hajt, azért van minden!