Peller Mariann: "Mindig kételkedni fogok magamban" - Szily Nóra interjúja

Edzésről jössz?

Igen. Rendszeresen lépcsőzöm otthon, és most kipróbáltam a speed fitneszt - hallottál már róla? Áramot vezetnek beléd, ami elég kellemetlen, viszont tényleg nagyon hatásos. Most voltam negyedszer, de esküszöm, hogy érzem a hatását. Két napig izomlázam van utána, pedig csak 20 perc az egész, de látom, ahogy formálódnak az izmaim.

Mi a cél?

Hát jó vékony combokat szeretnék. Jaj, ha végre egyszer sikerülne!

Nem adtad fel?

Nem, ezt képtelen vagyok! Azt hiszem, ez a küzdelem már a személyiségem része.

Egyszer azt mondtad nekem, hogy 20 évig sok mindent nem szerettél a külsődön, nem voltál vele jóban. Azért ma már elfogadod magad - nem? Ha jó dolgok történnek, az sokat segít!

Abszolút. Az utóbbi időben érzem is. Van olyan, hogy ha belenézek a tükörbe, már itt-ott tetszem is magamnak. Amikor azt látom, hogy egész jó, már alakul!

Sok minden megváltozott az elmúlt időben. Azon gondolkoztam, mikor jöttem hozzád, hogy azért most Peller Mariannak lenni jó!

Igen. Úristen, nagyon!

Egyáltalán felfogod?

Nem, és az a jó, amíg nem fogom föl. Mert ha felfognám, akkor még inkább idegesíteném magam, hogy mi mindennel járhat ez az egész. Hogy mit jelent ez a feladat, ez az óriási lehetőség, amit most kaptam, de fura mód nemcsak a szakmai részét nézem, hanem az is eszembe jut, hogy mi lesz tíz év múlva. Hogy akkor mihez fogok majd kezdeni. Mi lesz majd a képernyő nélkül, mert legyünk őszinték: előbb-utóbb eljön az az időszak is az ember életében, bármilyen jó most.

Miért szalad ennyire előre az agyad?

Folyton rohan. Alapvetően tervező típus vagyok, de most a drágám mindig rám szól, hogy ne gondolkodjak ennyire előre...

Igaza van! Most épp a boldog jelent kéne látni! Hajlamos vagy arra, hogy nem azt veszed észre, ami van, hanem attól félsz, hogy egyszer majd nem lesz?

Igen, de nem is a rettegés, ami vezérel, hanem egyszerűen próbálok felnőni magamhoz vagy az élethez, hogy bölcsebb legyek, hogy tudjam, hogy nem csak ez van, nem csak ez lesz az életemben. Egyelőre ez a legfontosabb, persze. Ez kétségtelen. Most boldog vagyok, és közben félek is. Azt remélem, hogy nem fogok kudarcot vallani, hogy szórakoztató leszek, és hogy - ami a leghülyébb mondás, de igaz - önmagamat tudom majd adni a képernyőn. Hogy bármit csinálok, bárhogy szólalok meg, ha azt kérik tőlem, hogy legyek visszafogottabb, akkor is saját magam tudjak maradni, mert azért azt tudjuk, hogy alapvetően harsány típus vagyok, ha szereplésről van szó.

Én még sosem voltam castingon. Mikor mi kezdtünk, konkrét feladatra hívtak. Milyen egy ilyen megmérettetés?

Az volt a feladat, hogy játsszuk el a jövendőbeli adást. Kvázi éld bele magad a helyzetbe. Ott vannak a kamerák, a szereplők, akiket ilyenkor a szerkesztők, asszisztensek helyettesítenek, de nagyon élethűen csinálják! Azt figyelik, hogyan kezeled őket, miként improvizálsz, hogyan létezel együtt a partnereddel, hogyan tudjátok egymást doppingolni, hogyan építkeztek egymás poénjaira. Én egyébként nagyon élveztem azt a feladatot.

Eszedbe jut néha még az a tizenéves kislány, aki ábrándozva otthon a tükör előtt hírolvasást játszott, és a tévébe vágyott - bár azt sem tudhatta, mi is az igazán?

Igen, persze. Sőt itt van velem, bennem a félelmeivel, gátlásaival. Nem is tudom elengedni, és nem is akarnék teljesen megszabadulni ettől a kicsi lánytól, mert mindig a földön szeretnék maradni. Hogy ne legyek egy igazi tipikus Oroszlán, aki nagyon elégedett magával. Mindig kételkedni fogok magamban, legalábbis nagyon remélem. Ebben segít ő.

Élvezed most a felhajtást?

Szeretem persze, de féltem is a körülöttem lévő biztonságos kis hétköznapi életem. Alapvetően nem keres sokat a bulvár, mert nem tudnak mit írni rólam, hisz nem csinálok semmi durvát. Ilyen szempontból tök unalmas az életem. Valójában persze nem az, nyilván, van sok minden, jó feladatok, szerelem, barátok, de mivel nincs benne botrány, így nem nagyon tudnak miről írni. Tehát keresni kell a témát, hogy honnan fogják meg Mariannt - miről is szóljon egy interjú.

Hát rólad! De ki is vagy te? Volt a "Peller Mariann 100 százalék", a játék, aztán a Reggeli - némi csend -, majd rádió, írás, Nagy duett, most jön az ÖsszeEsküvők. Szerinted a kép hogyan alakul rólad?

Az elején talán én voltam a nagyszájú lány, ezt is várták el, és a műsor ezt kívánta. Legyek én az, aki beszólogat, amit szívesen teszek egyébként, csak közben meg félek, hogy nehogy túllőjek a célon. Nagyon nehéz volt megtalálni a határokat. Az az időszak nagyon fontos volt, mert megtanultam, hogy mi az, ami még nem sértő, de szórakoztatóan csipkelődő tud lenni. A Reggeli - úristen - nagyon sokat segített. Az elején azt éreztem, hogy megfulladok, bedobtak a mélyvízbe, aztán másfél év alatt szépen kialakult, hogy már meg merek szólalni, kezdek egyenrangú féllé válni a műsorvezetőtársam mellett. Hogy mennyit változott rólam a kép? Ott kevésbé voltam nagyszájú, inkább bohókás, viccelődős lányként tűntem fel, amivel egyébként semmi bajom, mert azt az irányvonalat szeretném képviselni. A csend nem tudom, mit hozott. Sokak számára szerintem szimpatikussá váltam, mert ha valami rossz történik, azzal az emberek megértőbbek. A sikernek kevésbé tudnak örülni. Nem tudom, miért van ez. Én nem ilyen vagyok. Ha valakinek sikere van a környezetemben, attól én olyan boldog vagyok!

Alapvetően "úgy vagy berendezve", hogy mosolyogsz a világra - ezt jól érzem? Talán még soha nem láttalak mosoly nélkül.

Magánemberként is ez a hozzáállásom, ez igaz. Szerintem ezt a családomtól kaptam. Nem nagyon tudok máshová nyúlni - apu, anyu is ilyen.

Mindig erősítettek? Dicsértek? Elhitették veled, hogy a világ szép, hogy érdemes létezni benne? Nem az akadályokra hívták fel a figyelmet?

Igen. Ezt tökéletesen fogalmaztad meg. Nagyjából ennyi. Arra emlékszem - ez egy egyszerű példa -, hogy amikor egyest vittem haza töriből, mert súgtam az egyik osztálytársamnak, apu ugyanúgy reagált rá, mint az ötösre. Aláírta, és ment tovább, és nem azért, mert nem törődött velem, hanem azért, mert tudta, hogy én küzdök, hogy minél jobban tanuljak, de ettől még egy ilyen történet belefér. Van egy a mondás, ami tökéletesen tükrözi a családunk felfogását: "Csak egészség legyen, a többit megvesszük." Ami azt jelenti, hogy ha van egészség, tudunk dolgozni, a többit megoldjuk! Soha nem az akadályokat hangsúlyozták, hogy "úristen, kicsikém, menni fog ez neked"? Hanem inkább azt mondták: "Persze, igen, csináld, lássuk!"

Csináltad, ment, aztán kicsit nem, majd pedig nagyon... Gondolkozol egyébként ezen, hogy vannak sorsszerűségek, hogy egyszer megszűnik egy lehetőség, aztán megadatik?

Egyértelmű. Nincs véletlen. Nem is tekintem úgy, hogy a sors elvett tőlem valamit. Hanem egész egyszerűen világosan terelget az úton! Én angyalkártyahúzó lány vagyok.

Tessék?! Az mi?

Még az egyetemen kellett készíteni egy vizsgafilmet Vitraynak, és én egy angyallátó lányról forgattam. Akkor kezdtem hinni abban, hogy létezhet valamiféle "angyalszerűség". Persze ne értsd félre, ne túlozzuk el a jelentőségét, de tény, hogy vettem magamnak egy angyalkártyát, amit dobozban árulnak. Húzni kell belőle. Olyan mondások vannak ráírva: "Most egy kicsit csitulj el...", "Hallgass a belsődre" - gyakorlatilag a nesze semmi fogd meg jól, de nagyon jó gondolatébresztők, amelyek révén saját magadat kérdezve te találhatsz rá megoldásokra, válaszokra.

Elgondolkodtat? Inspirációkat ad?

Igen.

És hogy jön a kártya ahhoz, hogy amikor elveszni látszottak dolgok, tán a tévézés is...

Akkor is húztam, és folyamatosan ilyen kártyákat kaptam, hogy "Minden meg van tervezve előre és ez nem véletlen". "Ez a te sorsod, ez a te utad. Nem buksz el". "Nem elveszünk tőled, hanem egy kanyart kell venned" - ennyi. Egy másik irányba kell menni.

Én nem gondoltam, hogy te egy ezoterikus csaj vagy! Vagy ezek apró kapaszkodók?

Igen. Inkább azok. Ha tanácstalan vagyok, vagy elbizonytalanodom, segítenek a gondolkodásban, a magyarázatok megkeresésében. Most például a karmáról olvasok. Egy csomó olyan dolgot találtam, amit mintha nekem írtak volna. Pontosan olyan kérdésekre találtam választ, amik mostanában foglalkoztatnak. Például mit kellene kezdeni az ismertséggel? Mert ez felelősség, és valami jó ügy mellé oda kellene állni és adnám hozzá az arcomat.

Milyen kérdések foglalkoztatnak?

Nincs kampány, amiben benne vagyok, de fontosnak tartom a környezetvédelmet, azt, hogy az emberek jobban figyeljenek egymásra, vagy hogy többet kellene mosolyogni. Érdekel, hogy mi felé tart a világ, milyen lesz 30 év múlva, hogy vajon merjünk-e gyereket szülni. Nagyon szeretnék...

Alakított rajtad a szerelem? Több mint egy éve együtt vagytok. Ő mennyit változtatott ezen a hóbortos leányzón?

Nagyon sokat, de nem direkt, hanem egyszerűen az együttléteink révén. Minden este kiülünk a teraszra és beszélgetünk egy órát. Ő a mesterem, a tanítóm. Én olyan szűklátókörű vagyok, annyira naivan szemlélem a világot hozzá képest, hogy az ijesztő, és annyira jó, hogy kérdezhetek, mesél nekem, és nyitja az ajtókat. A cinkostársam is, mert bolondok is tudunk lenni! Én 12 éve szinkronizálok, és azt mondta, hogy ő is szeretné kipróbálni - néha lehalkítjuk a tévét, és mint két idióta gyerek, kitaláljuk a szöveget. Idétlenkedünk, és nevetünk.

Múlnak a hónapok, és úgy érzem, egyre erősödik ez a kapcsolat...

Igen, és figyelünk is erre, de nem direkt csináljuk, hanem igényeljük ezt a napi rituálét, amikor csak egymással foglalkozunk. Az a legviccesebb, hogy az anyukája, akit egyszerűen imádok, épp most írt egy e-mailt, amiben az állt, hogy nagyon szorít az új műsorhoz, tudja, hogy olyan lesz, mint a gyerekem, és nagyon oda kell rá figyelni, sok munkával fog járni, de ne aggódjak, lubickolni fogok benne. Azt is odatette a végére, hogy nagyon figyeljünk arra, hogy ettől függetlenül minden nap ugyanúgy mondjuk egymásnak, hogy "Szeretlek!", és szánjunk időt magunkra, mert ez fontos! Tehát ha esetleg mi elfelejtenénk ezt - bár nem érzem, hogy ez a veszély fenyegetne -, akkor van egy őrangyal, aki vigyáz a mi kis kapcsolatunkra.

Amikor megadatik a magánélet boldogsága és mellette rengeteg a munka, hogyan tudsz okosan figyelni az arányokra?

Tudom, hogy most hol kell lennie a hangsúlyoknak. Teszem a dolgom a legjobb tudásom szerint. Aztán majd egyszer azt szeretném, hogy az úton hárman menjünk tovább. Én már látom a gyerekünket az ő arcában, a szemében, a mozdulataiban, és azt hiszem, akkor fog igazán kiteljesedni a személyiségem. Az lesz az igazi mérföldkő, hogy ténylegesen felnőjek. Olyan jó lesz a gyerekünknek adni, szeretni, terelgetni, átadni neki mindazt, amik szerintünk fontosak.

Nyilván a párod véleménye nagyon fontos. Ha ő tart tükröt neked, abban mit látsz?

Egy gyönyörű nőt, aki okos is, akinek humora van, és aki jó anya lesz.

És ő mit lát a te tükrödben?

A legjobb pasit a világon!

És ha az "üveggömbbe" belenéznénk? (Kávézaccból, kérlek, ne olvassunk!)

Mámort, a tökéletes boldogságot, a jövőt... Nyilván tudjuk, hogy küzdelmes lesz, most sem egyszerű, de a földön járunk mind a ketten, és készülünk arra, hogy mi lesz, ha majd egy család leszünk. Reálisan gondolkodunk, nem vagyunk elszállva, de ettől függetlenül mind a ketten bízunk egymásban és magunkban. Hogy mindig fogjuk egymás kezét. Akkora szerencsénk van, hogy megtaláltuk egymást! Nem tudom, miért olyan kegyes a sors, és néha átfut az agyamon, hogy mi lesz a fizetség mindezért. Most ki is rázott a hideg...

Hát az a kislány erről álmodott - ezt kimondhatjuk...

Erről...Uramisten, tényleg! Igen!

Ha jelen pillanatban kimerevítem a képet - csak irigyelhetnek...

Mit csináljak? Én nem akarok rossz érzést kiváltani az emberekből, sőt! Kommenteket már nem is olvasok, mert olykor fájnak...

Ne is! Örülj annak, amid van, és talán sugározd azt: "Gyerekek, álmodtam valamit! És meg lehet csinálni!"

Igen! Tényleg. Próbálja meg mindenki! Annyira azt kívánom, hogy sikerüljön másnak is!