Ördög Nóra: A nagy mobil-para

Pár évvel ezelőtt még az az ember számított igazán szabadnak, akinek volt mobiltelefonja. Így aztán nem kellett az irodában vagy otthon a nappaliban szobroznia, ha várt egy fontos hívást. Ma már az a szabad ember, aki megteheti, hogy kikapcsolja egy órára. Ne adj' isten, egy fél napra. Többre már nem is merek gondolni. Az már olyan lenne, mintha a lottóötöst kezdeném elkölteni gondolatban...

Furcsa a viszonyom a mobiltelefonommal. Egyértelműen arról a tárgyról beszélgetünk, amit a legtöbbet érintek meg 24 óra alatt. Talán többször, mint ahányszor beletúrok a hajamba. De biztosan többször, mint ahányszor lehetőségem van például megérinteni a férjemet. Az életem szerves része, ha nincs velem, furcsa szorongás lesz úrrá rajtam, és ez az ideges, szorító érzés egészen addig meg is marad, amíg meg nem találom.

Ha otthon hagyom, ...de nem...! Egyszerűen nem hagyhatom otthon. Ez nem történhet meg! Cipelem magammal mindenhová az én kis érintőképernyős köldökzsinóromat, és közben azon morfondírozom néha, hogy hogyan voltunk meg nélküle annak idején? Mert valahogy akkor is megszerveztük az életünket. Talán még megbízhatóbbak is voltunk, mint manapság, amikor egyetlen SMS-be kerül lemondani vagy elcsúsztatni egy jól lefixált találkozót.

Amióta a kezünkben van a kütyü - pláne mióta nemcsak mobil, de még okos is -, valahogy minden sokkal gyorsabban megtörténik. Azonnal látod az e-maileket, azonnal értesülsz a hírekről, azonnal küldesz magadról egy képet a világ másik végére, azonnal örülhetsz, azonnal szomorkodhatsz. Instant módon történik minden. Ez persze nagyon jó, de néha olyan jólesne lelassulni kicsit.

Próbálom azzal magyarázni magamnak, hogy biztosan csak a nagy számok törvénye alapján lehet, mert hát mégiscsak ezt az izét nyomkodom a legtöbbet a napom hasznos részében, de tény, hogy egy igazi telefonpusztító vagyok. Ráadásul remekül elkülöníthető korszakaim is vannak, mintha csak direkt csinálnám.

Az első telefonom még nagyon nagy becsben volt, meg hát nem is bonyolítottam rajta ekkora forgalmat, mint manapság, de emlékeim szerint sérülés nélkül megúszta a nálam eltöltött - akkor még meglehetősen nyugodt - hónapokat.

Aztán elindultam a lejtőn. Az első telefonjaimat vízbefojtásos módszerrel igyekeztem eltenni láb alól. Nem apróztam el, az első ilyen készülékem a Balatonban landolt. Én persze őrült pánikban és halált megvető bátorsággal utána vetettem magam a stégről, be a fél méteres vízbe, és még a fenékre érés előtt sikeresen le is halásztam. Mázlimra akkoriban még valahogy ez a "napon alaposan kiszárítom" technika is jól működött, szóval végül a készülék túlélte, vagy mondhatnám úgy is, megúszta.

Nem úgy, mint egy későbbi mobilom, amit egyetlen pohár vízbe sikerült balek módon beleejtenem. Reggel megszólalt az ébresztő, én meg olyan mély álomból riadtam, hogy egyszerűen csak bénán kicsúszott az ujjaim közül, miközben próbáltam elnémítani. Végül is ez sikerült. Örökre.

Nem ez volt az utolsó eset, amikor a jellegzetesen csobbanó víz hangja után egy tizedmásodperccel ki kellett, hogy csússzon a "B"-betűs szó, de ha jobban belegondolok, talán még egy "K"-betűset is ráfűztem lendületből. Mindkétszer a WC-be sikerült beleejtenem az aktuális készülékemet.

Később jött a törős korszakom: hónapokig bírtam balhé nélkül, aztán mindig történt valami apróság. Valami kis bagatell baleset, amitől idegesítő csíkok, pókhálók, sorminták keletkeztek a kijelzőmön, sőt aztán már a hátlapon is. Pedig esküszöm, a legtöbbször épp csak hogy kiesett a kezemből a betonra. Vagy, ami még tipikusabb, a kocsiban betettem az ölembe, aztán kiszállás előtt jól elfelejtettem, hogy ott van. Puff.

Mostanában pedig éppen az ellopatós korszakomba léptem. Két hónapon belül kétszer. Nem rossz arány, ugye? Nyilván az én figyelmetlenségem és a szétszórtságom is benne van, de azért nagyon tud dühíteni a dolog. Persze lehet, hogy csak a tudatalattim tiltakozik így a teljes lefedettség és az állandó elérhetőség ellen. Hogy ne legyen már ennyire kézenfekvő, hogy mindig, minden helyzetben kéznél vagyunk.

Utoljára akkor pihentem igazán nyugodtan, amikor olyan helyre mentünk nyaralni, ahol tényleg nem volt térerő. De ez évek óta nem fordult elő, mert ma már egyszerűen nem is találsz olyan helyet, ahol ne érnének utol előbb-utóbb az e-mailjeid. És hiába kapcsolod ki a telefonod, azért csak van egy nap, amikor csak bekapcsolod, és csak nem bírod ki, csak beleolvasol, és csak a legfontosabb kettőre válaszolsz is.

A mobil a technológia csodája: bárhol, bármikor, de leginkább itt és most azonnal.