Ördög Nóra: Gondolatok szilveszter előtt

Szerencsére - ezt az egy év végét leszámítva - valahogy mindig volt mit várni. Mindig volt valami izgalmas dolog készülőben, ha nem a munkában, akkor a magánéletemben, és fordítva. Mindig volt egy tisztán kivehető következő lépés, és a távolban már derengtek a többiek is szépen sorban, szóval tudtam, hogy bátran, határozottan, nagy lendülettel nekilódulhatok.

Ez hál' istennek most is így van. Alig várom, hogy majd éjfélkor átkelhessek a mágikus időkapun, ami valahogy engem szilveszterkor soha nem az idő múlására - szebben mondva az öregedésre - figyelmeztet, inkább csak rendszert ad az események hömpölygő folyamának: szakaszokra szabdalja, hogy az agyam szorgos archívuma könnyebben tudjon keresni majd az emlékek között. Ez az átlépés kicsit olyan is, mint egy megtisztulás, vagy mint amikor újabb pályát kezdesz egy videojátékban, és a rajtnál átjár az a várakozással teli kellemes izgatottság és az elszántsággal töltött extra energiák: hogy most aztán tényleg koncentrálsz, és minden pontot összegyűjtesz majd - még a bónuszokat is -, és minden akadályt könnyedén átugrasz, és minden ellenséggel könnyedén megharcolsz. Aztán ez persze nem mindig jön össze, de az elején, január tájékán még olyan jó hinni benne.

Valahogy most csak hülye hasonlatok jutnak az eszembe... De az életünk kicsit olyan is, mint a mágneses rajztábla: egész évben firkálgatunk rá mindenfélét, aztán szilveszter éjjel végighúzzuk a kis műanyag pöcköt, hogy letöröljük, és megint van egy évünk, hogy újra telerajzoljuk azzal, amivel csak szeretnénk!

És ha már újév, akkor fogadalmak. Nem vagyok az a nagy fogadkozós típus: inkább hirtelen felindulásból döntök olyan ügyekben, amikről általában szólni szoktak a klasszikus újévi fogadalmak. Persze, csábító határpont, hogy az éjféli tűzijátékokkal és pezsgőpukkanásokkal elénk kerülő tiszta lapot már nem akarjuk összepiszkítani a régi, jól berögzött, idegesítő szokásainkkal, de nekem nem az évkezdés lökése és lendülete kell a változáshoz, sokkal inkább a meggyőződés, amikor egyik pillanatról a másikra tele lesz valamivel a hócipőm. Addig nem megy.

A fogadalmakkal kicsit az is a bajom, hogy ha nem sikerül betartani - ami lássuk be, elég gyakran megesik -, máris összekoszoltuk az erre az évre kapott képzeletbeli üres oldalt, onnantól kezdve pedig már nincsenek gátak, nincs, ami hirtelen új lendületet, további hitet és kitartást adjon az elhatározásunkhoz. Ha már van az a picike folt, akkor nem olyan zavaró mellette egy másik kicsivel nagyobb sem, és így tovább, vagyis akkor tulajdonképpen már úgyis mindegy. Már oda a makulátlanság. Arról nem is beszélve, hogy egy jókora kudarcélménnyel indul az év: már megint egy újabb ígéret, amit nem tudtam betartani.

Szóval fogadalmakat már régóta nem teszek, helyette viszont csendben összegezgetek. A meghitt karácsonyi fények hangulatában sokszor elmélázom azon, hogy jó helyen vagyok-e. Azt csinálom-e, amit igazán, szívből szeretnék. Jó emberek vesznek-e körbe. (Talán ha a barátaim jófejek, akkor velem sem lehet olyan nagy baj.) És ha a három kérdésből legalább kettőre igen a válasz, akkor nem járhatok olyan nagyon rossz úton.

Remélem, működőképes az elméletem. Ha kiderülne, hogy mégsem, már csak közel 365 napot kell várnom, hogy letörölhessem újra a rajztáblámat, és újragondolhassam ezt az egészet.