Ördög Nóra: "Mennyire szeretnék jól énekelni"

Ne rémüljön meg senki, egyáltalán nem tervezem, hogy hamarosan szólóalbummal jelentkezem, eszem ágában sincs. Nem ezért mondom. Amúgy nem vagyok teljesen reménytelen eset: közepesen átlagos, énekkari töltelék hangom van, de éppen elég jó hallásom ahhoz, hogy ezt magamtól is felismerjem, és kellően fejlett önkritikám, hogy ne akarjam állandóan másoknak is bemutatni teljesen átlagos adottságaimat.

Ezért tiltakozom vadul a karaoke ellen is, bár volt már rá példa, hogy néhány pohár bor után változott az álláspontom... (Szekeres Adrienn-Dobrády Ákos: Híd a folyóóóót... Hát, emlékezetes performance volt, az biztos. Annyit tudok felhozni mentségemre, hogy nem egyedül követtem el, szerencsére nem nyilvános helyen történt, és a maroknyi közönség is hasonló fokú alkoholos befolyásoltság alatt élvezhette az előadást, csak ennek köszönhető, hogy nem torkollott tragédiába az este. De azért örülök, hogy mostanában ilyen baleset biztosan nem fog megtörténni velem.)

Az őszinte csodálat, ami bennem van, a hangszeres zenetudásra is éppúgy vonatkozik: egyszerűen fantasztikus érzés lehet, ha valaki képes zenét alkotni, és a muzsikában kiadni minden örömét, bánatát, feszültségét! Ezért imádom az X-Faktort és ezért imádok koncertre járni, mert ott közvetlen közelről lehet megfigyelni, hogyan születik a zene. Sőt, nemcsak figyelni, hanem érezni a saját mellkasodban is, ahogy együtt élsz, együtt dübörögsz a basszusokkal.

A zenetanulás nálam valahogy kimaradt. Volt viszont helyette versenytánc, ami végül is eksztázis - ugyanezért: óriási pillanat feloldódni a zenében! Engedni, hogy a tested tegye, amit tennie kell, amit a ritmus törvénye diktál, és aminek egyszerűen nem lehet nem engedelmeskedni.
Elképzelni sem tudom, mennyire üres lenne az életünk zene nélkül. Sokszor helye van persze a csendnek is, de az arányok nagyjából úgy alakulnak, mint egy jó mozifilmben: a legtöbb hangulatra lehet találni tökéletesen passzoló dallamokat, amitől egyszerűen teljes és egész lesz a jelenet.

Én például szinte mindig minden helyzetben hallgatok valamit, most is. Sőt, sokszor nemcsak hallgatom, de énekelek is. Továbbra sincs ok az aggodalomra, általában az autóban, és csak magamat, illetve maximum Pityut - a vizslánkat - szórakoztatom ezzel, meg a szintén piros lámpánál várakozó autóstársaimat, akiknek máris lett egy jó napjuk, pedig csak vizuálisan és csak néhány másodpercre kapnak ízelítőt a művészetemből.

Ha hallanák is, hogy mi folyik az autóm utasterében! Bár igazándiból akkor sem lenne lebukós a dolog, mert Adele annyival hangosabban tolja, mint én, hogy esély sincs arra, hogy bárki bármit is halljon az én valódi hangomból. Még én sem. Ez a lehető legjobban van így, nem is kell azt, mert így legalább nekem is megmarad az illúzió, hogy majdnem olyan jó vagyok, mint Whitney Houston.

Szinte látom magam előtt, ahogy kézen fog, majd forgószélként felkap, és visz magával Seal, George Michael vagy Beyoncé: tökéletesen összefonódik a hangunk, és együtt eljuthatunk ahhoz a zenei katarzishoz, amit ők minden egyes alkalommal átélnek, amikor csak énekelni kezdenek.

Nagyon fontos egyébként, hogy ehhez az élményhez nem elég tátogni. Kell, hogy a testemben is érezzem, ahogy dolgoznak a hangszálak, a tüdő, a rekesz, meg minden. Ha minden így együtt van, tényleg a megtévesztésig hasonló az élmény, és tökéletes az illúzió. Sokan ezért gondolják azt magukról, hogy remekül tudnak énekelni, és érzik úgy, hogy készen állnak megmutatni a tudásukat egy tehetségkutató színpadán is.

Csakhogy ott már sajnos Christina Aguilera nem kísérheti fel őket a színpadra, egyszerűen el kell, hogy engedje a kezüket, a folytatás pedig ismert. Kivéve azt a néhány igazi tehetséget, aki van annyira mázlista, hogy a torkában viheti magával a legnagyobbak örökségét. Őszintén csodálom őket, és csak csendben irigykedem.

Úristen, mennyire szeretnék jól énekelni!