Bangó Margit: "Nem féltem az élettől"

Miből idézted?

Egy nótából. Drága édesanyámnak volt az egyik kedvence. Érdekes módon, ha olyannal beszélgetek, akit szeretek, akkor egy-egy kérdésére mindig valamilyen dal jut eszembe. Nagy igazságok vannak bennük.

Ez jólesik! Egyébként hány nótát tudsz?

Nem tudom. Soha nem számoltam meg, de azon gondolkodtam, hogy ha egyszer sok időm lesz, akkor unalmamban megpróbálom összeírni a rengeteg magyar éneket, cigánydalokat, ezek mellett ott vannak az örökzöldek, bolondja vagyok a régi magyar filmzenéknek, és a régi nagy magyar zeneszerzőknek. Nem szeretek olyan dalokat énekelni, amik elcsépeltek. Azokat kedvelem, amelyeknek érdekes vagy nehéz a dallama, és a szöveggel összeforrva kifejezik a lelkemet, a mondanivalómat. Amiben minden benne van: szerelem, bánat, öröm, betegség, fájdalom - vagyis a jó és a rossz. A valóság. Mindig abban éltem, soha nem a mítoszokban.

Ha azt mondtam volna neked pár éve, hogy egyszer acélbakancsban vagy kapucnis felsőben rock- és rapszámot fogsz tombolva énekelni, és a repertoárodba ez is bekerül - mit válaszoltál volna?

Azt mondtam volna, hogy "Édesem, ezt nem hiszem el!". Amikor felkértek, fogalmam sem volt arról, hogy mit kell énekelni. Sejtettem, hogy nem cigánydalokat, vagy magyar nótát, de azt gondoltam, hogy majd azokból a nagy slágerekből választunk, amiket az utóbbi időkben cédére is felénekeltem. Ehhez képest képzelheted, hogy milyen volt szembesülni azzal, hogy kapok egy listát olyan dalokkal, amiket jóformán nem is ismerek. Volt, hogy azt mondtam: "Ne csináljatok bohócot belőlem! Eléneklek bármilyen óvodás dalt, de ezt nem, mert ez nem az én világom!". Mi is annak a számnak a címe, amit a szegecses őrületben énekeltem?

A Kölyköd voltam, az Eddától.

Ja, igen. Eredetileg Máté Pétertől választottunk egy szerzeményt, majd felmerült ez az ötlet. "Kinek a kölyke vagyok én?! Na, ne, gyerekek!" - és kirohantam a zeneszobából. Később Bereczki Zoli lehuppant mellém, elkezdte énekelni, és én csak hallgattam a gyönyörű, bársonyos, búgó hangján. "Hát ez olyan, mint egy ballada!" - mondtam. Tudtam, hogy menni fog! Amikor megkaptuk Majka dalát, az is hasonló érzéseket váltott ki belőlem: "Na ne...!" - fakadtam ki. Otthon meghallgattam, és azt mondtam, hogy jó ez a nóta. Az unokám is felvilágosított, hogy ez most az országban az egyik legjobb szám, és hogy több millióan töltötték le. Utána törtem a fejem, hogy hogyan tudok én ebbe "belebújni"? Mert egy nóta igazán csak akkor lesz jó - bármilyen műfajban -, ha magadévá tudod tenni, ha bele tudod élni magad az értelmébe. Csak akkor tudod átadni a közönségnek. Otthon tanulni kezdtem az unokámmal. A próbákon a rapszövegnél mindig jött a rövidzárlat. Elakadtam újra és újra. Nem akartam elhinni. A dallal álmodtam. Akkor bezzeg poénra ment, csak a színpadon nem. Ismerve magam, tudtam, hogy amikor látszólag lehetetlen dolgok elé állít a sors, a közönség előtt mégis minden sikerül. Hál' Istennek nem is volt semmi gond.

Ez egy jó játék és talán furcsa tapasztalat is magadról - nem?

Ez a műsor egy nagyon nagy játék, és közben magamat is megismerem, hogy mire vagyok képes. Milyen ökörségekre, őrültségekre. Mindig ilyen voltam. Noha tudok nagyon kemény és komoly lenni, de a lelkemben mindig játékos ember voltam. Amikor az egyik nagy kedvencemre, a "Hegedűs a háztetőn" című dalra készültünk, akkor hirtelen visszajött a gyerekkorom. Ott ültem a színpadon a kuka mellett, amiben Márk (Lakatos Márk - a szerk.) kucorgott, és egyszercsak elkezdte előszedni a láncokat, kellékeket. Istenem, én gyerekkoromban csináltam ezt. Kislányként is mindig szerepeltem otthon, én készítettem a különböző kiegészítőket rongyokból, papírból. Boldog voltam, hogy szerepelhettem, és tessék: most ez valóság!

A szegénységben a játék...

Igen. Tudod, a betlehemi istállótól a királyságig. Ez valami csoda. Akkor sírni tudtam volna, hogy Istenem, milyen kegyes és jó vagy hozzám! Nem vagyok igazán jó ember, mert nagyon sok hibám van. Annyi sok dolgot kellene még helyre raknom. Keresem a megoldásokat, és mégis ennyire szeret engem az Úr. Annyiszor bebizonyította már. Minden gondomon átsegített. Akkor is, amikor azt hittem, hogy nincs kiút, de kinyújtotta felém a kezét és még a haláltól is megmentett nem is egyszer.

Mindezek eszedbe jutottak ennek a dalnak a kapcsán?

Igen! Hogy miért szeretsz engem ennyire, Uram?!

Kívülről játéknak tűnik, belül egy utazás. Belegondoltál abba, hogy ez a szereplés mennyiben változtatja meg a rólad kialakult képet? Nem féltetted az imázsod?

Nem. Mert ez is én vagyok. Az emberek ne csak a sírásomat és az örömömet ismerjék, hanem azt is, hogy mennyire szeretek játszani. Ez megfiatalítja a lelkemet. Belül 20 évesnek sem érzem magam, még akkor is, ha valójában elmúltam 62. Hallatlanul jó ez a játék, de ne érts félre: én ezt nagy alázattal és tisztelettel csinálom. Amikor hazamegyek adás után, mindig többször visszanézem, hogy mi történt a színpadon, és olyankor öröm és nyugalom van a lelkemben, hogy meg tudtam oldani. Ha valaki megkérdi, hogy miért kell bohóckodni - arra csak annyi a válaszom, hogy a legnagyobb öröm az ember életében a játék. Akkor is, ha öt, akkor is, ha százöt éves valaki. Én tudok önfeledten játszani, bele tudom élni magam. Nagy példaképem Dajka Margit. Imádom. Azt hiszem, hogy csak az igazán nagyok tudnak bohócok lenni.

Azt mondtad, vigyáz rád a Jóisten. Te óvod magadat? 10 éve volt egy súlyos betegséged, és tudható, hogy a gerincedet is többször műtötték.

Kizárólag a Jóisten vigyáz rám. Sokszor úgy érzem, hogy nincs erőm felkelni, de hajt az, hogy úgy érzem: a feladatomat még nem végeztem el. Nyilván azért is mentett meg az Isten a halálos kórtól, mert még dolgom van itt. Amikor jött az a bizonyos nagy betegség, nagyon rövid ideig tartott a pánik. Utána rögtön térdre vágtam magam, a kezeimet az égbe emeltem és kértem az Urat, hogy adjon nekem bölcsességet és nyugtassa meg a lelkemet. Nem azt kérdeztem, hogy "miért?". Hanem azt mondtam, hogy a kezedbe teszem az életem és tégy azt, amit te jónak látsz. Belenyugodtam abba, hogy ha ő úgy akarja, akkor megyek, de azért belekapaszkodtam a köntösébe. Kértem még egy kis időt, hogy az unokáimmal lehessek. Sokan gondolhatják, hogy 62 évesen mennyit akar még? Erre azt válaszolom, hogy legalább tíz évet, hogy láthassam őket felcseperedni.

Nem rossz ezt így kimondani?

Nem.

Békességben vagy az idővel? Bár te legalább sok mindenre emlékezhetsz. Aki járt a hegyen, annak könnyebb elfogadni, hogy lefelé megy róla.

Igen. Nekem a legfontosabb az, hogy önmagammal békességben legyek. Sokkal könnyebb azoknak az embereknek, akik hisznek, és nem vagyont kérnek az Úrtól. Én soha nem kértem, és soha nem voltam gazdag. Ha nekem volt pénzem, akkor abból a környezetemben lévőknek is jutott. Sokan tévesen azt hiszik, hogy én vagyonos vagyok, pedig nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem élek rosszul, mióta énekelek. Gyerekkoromban nagyon-nagyon szegény voltam. Büszke vagyok a szüleimre, a nagyszüleimre. Kemények voltak és elvárták, hogy a gyerekek iskolába járjanak. Szakmát kellett tanulni, akkor is, ha zenélt valaki. Itt csengenek a fülemben a nagyapám szavai: "A zene csodálatos dolog, de önmagában kevés." Akkor nem értettem, mit akar ezzel mondani. Hiszen mi abból éltünk, hogy édesapám muzsikált. Nem dúskáltunk, de mégiscsak eltartott minket. Később elmagyarázta, hogy azért fontos a szakma, mert ha bármi történik, tudsz mihez nyúlni. Ez nagyon fontos.

Neked mi az eredeti foglalkozásod?

Varrónő vagyok.

17 évesen szültél. Kétszer elváltál. A roma tradíció egyrészt fontos az életedben, de bizonyos vonatkozásban szabályszegő vagy, nem?

Voltak olyan interjúk, amikor azt mondtam, hogy semmit se változtatnék az életemben, de minél idősebb az ember, annál bölcsebb lesz. Bizony lehetséges, hogy valamit másképp csinálnék, engedékenyebb lennék. Nem tudtam elviselni a megaláztatásokat. Tíz évig bírtam, aztán újabb tíz évig. Úgy érzem, hogy egy nőben - legyen roma, kínai, akármilyen - kell, hogy legyen tartás, nem vagyok senki kapcája. Van egy határvonal, amit meg kell húzni, és merni kell lépni, nagynak lenni. Én megtettem, ami a romáknál nem szokás. Nekem mindig szélesebb volt a látóköröm. Egyrészt azzal együtt, amit otthonról hoztam, másrészt pedig amit a nagyvilágban tapasztaltam, amikor útra keltem 18 évesen. Mindig jellemes ember voltam. Nem féltem az élettől - még tizenévesen sem, hiszen megszültem 17 évesen egy gyereket és tisztában voltam a következményekkel és a kötelességemmel. Tudtam, hogy ezt a gyereket fel kell nevelni, bármi történjék. Éreztem, hogy meg kell és meg is tudok állni a saját lábamon. Nem támaszkodhattam a szüleimre, és igazán senkire se. Soha. Mindig keményen harcolnom kellett. Nem tudok kiszolgáltatott lenni. Abba biztos, hogy belehalnék.

Elfogadtad, hogy egy ilyen csodálatos nő, mint te, egyedül van?

Elengedtem azt, hogy párkapcsolatom legyen. Én, aki egy csoda fekete bombázó voltam. Csak jött a betegség. Az előző tíz műtét nem számított annyira, de a tizenegyedik igen. Az nagyon megviselt, mint nőt. Nem tudnám elképzelni, hogy levetkőzzek egy férfi előtt!

Szégyenlős lettél?

Igen, nagyon. Talán furcsállhatják, hogy én, aki akkora bohóc tudok lenni, hallatlan érzékeny és szégyenlős vagyok. Látom a műtétek nyomait a tükörben. Nekem így kell elfogadnom magam, ahogy vagyok, de mással nem fogadtatnám el. Nem találtam olyat, de nem is keresem. Nagy gond nálam, hogy sehova nem járok. Csak az otthon, a nyaraló és a munka létezik számomra - és kész. Fellépek, aztán lelépek. Mindig így volt. Nem szeretek fogadásokra járni, reflektorfényben lenni. Nagyon visszahúzódó vagyok, és nem azért, mert elfáradok. Húszévesen is ilyen voltam. Nem szerettem nyüzsögni. Az éneklést imádom, de az nem én vagyok, aki elmegy csillogni-villogni. Nem is szeretem.

Korán és keményen indult a felnőtt életed, hiszen 17 évesen szültél, majd a lányod is babát várt 15 évesen. Nem kaptál a szívedhez? A sors szinte ismételte önmagát.

Igen. Azt hittem, hogy belepusztulok, de utána mégis én voltam, aki vigaszt nyújtott, hogy nem baj, majd lesz egy kis unokám. Mivel több gyerekem már nem lehetett, úgy voltam vele, hogy legalább újból átélhetem a gyerek szeretetét. Egy kis kölök mindig áldás. Mindegy, hogy milyen körülmények között érkezik. Annak idején én is orrvérzésig dolgoztam, hogy a gyerekemnek mindene meglegyen. Hat ónapos terhesen Szigetcsépen ültettem, szedtem a krumplit, mentem az aratásra. A szüleim egyáltalán nem tudtak segíteni.

Megtanultad, hogy csak magadra számíthatsz.

Igen. Ahogy ezt mondod, csak most gondolkodtam el rajta, hogy a mai napig is csak magamra számíthatok mindenben. Természetesen a családom figyel rám. Tina, a legnagyobb unokám, ha nem is lakott velem, akkor is minden áldott nap legalább tízszer telefonált. Ha nem volt autója, akkor buszra ült a belvárosban és kijött hozzám Kispestre a gyerekkel. Ő az, akit Marika lányom 15 évesen szült. Látod, milyen érdekes?

A rossznyelvek szerint nem vagy jóban Emílióval, Tina unokád férjével.

Drágám! Én ha valakit szeretek, azt nagyon szeretem, ha nem kedvelem, akkor azt ki is mutatom. Ha a gyerekemről van szó, vagy az unokámról, akkor viszont egy a lényeg: az elfogadás. Emil egy fantasztikus, tehetséges ember. Vannak hibái, kinek nincsenek? Nekem is vannak, de nincs gond, ha a családom jól van, márpedig ők rendben vannak, ott a csodálatos kis Noa, a dédunokám, akivel megajándékoztak, akinek minden szava az, hogy "mama, mama", és ragad rám, mint egy kis pióca. Egy szó, mint száz, nem vagyok haragban Emillel. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a szeretteimnek jó legyen, és találják meg az egyenes utat az életben. Szerintem a nagyszülőnek ez a kötelessége. Amiben tudok, segítek. Nem hagytam, hogy albérletben lakjanak, hanem azt mondtam, gyertek, éljetek nálam a házban. Nekem ez jó, mert nem vagyok egyedül, családba megyek haza, és minden este kacaj fogad.

Elindultál a vásárosnaményi egyszobás házikóból, most pedig itt ülünk az egyik vezető televízió éttermében. Honnan hová tartasz? Ezen néha elgondolkozol?

Nagyon sokszor. Képzeld, ott, ahol a nyaralóm van, van egy kis nyári konyhám. Csak egyszobás. Van benne sparhelt és lavór.

Összeszorul a szívem. Újrateremtetted a múltat?

Persze. A gyerekek sokszor kérdezik, hogy miért abban a kis kulipintyóban vagyok, miért nem a házban? Én ott érzem jól magam igazán. Olyan jó visszamenni! Soha nem felejtem el, honnan jöttem. Amikor a világot jelentő deszkákon állok, vagy világnagyságokkal találkozom, mindig eszembe jut, hogy Istenem, hova segítettél el engem? A betlehemi jászoltól, a szegénységtől juttattál el engem egészen ide! Nem azt mondom, hogy mit keresek én itt, hanem megköszönöm, hogy ezt az esélyt megadta nekem. Persze ezzel tudni kell élni, és nem visszaélni. Az a szeretet, ami az emberekből sugárzik felém biztosan azért van, mert megmaradtam annak, akinek születtem, és tudom tisztelni és értékelni azt, amim van. Nem azért kapom, hogy páváskodjak. A fiataloknak mindig ezt mondom: "A legfontosabb, hogy az életben tudjunk emberek maradni, és csak a színpadon legyünk művészek." Soha nem büszkélkedtem. Megmaradtam ugyanannak az egyszerű kis Szabó Margitnak, aki annak idején mezítláb is járt iskolába, mert nem volt szandálja.