Stohl András: "Ezt magamnak köszönhetem" - Szily Nóra interjúja

Az első könyvedben úgy fogalmaztál: az volt a vágyad, hogy jobban megértsenek az emberek.

Nem is megértésre vágytam, hanem inkább arra, hogy a valós Stohl Andrást ismerjék meg. Nem reméltem, hogy majd odajönnek, és azt mondják, juj, mennyire más lett a véleményem magáról! Csak szerettem volna valami mást is megmutatni, mint amit általában az újságok írnak. Egyszer végre elmondani az én véleményemet, és aki akarja, tudomásul veszi, vagy felfogja, megérti, elfogadja. Vagy legalábbis támpontot kap ahhoz, hogyan lehet hozzám viszonyulni. Vagy ha nagyon nagyot akarok mondani, akkor elgondolkodhattak azon, hogy az a kép, amit kialakítunk egy emberről, bárkiről, az mennyiben fedi a valóságot.

A "Stohl-őszintén" tavaly jelent meg. Most itt a börtönnaplód. Mi volt a szándékod ezzel a munkával?

Nem akartam megváltani a világot. Amikor bent voltam, elhatároztam, hogy minden este leírom, hogy mi történt. Ennek két oka volt. Egyfelől gondoltam, hogy ebből majd születhetne egy könyv - bármilyen furán is hangzik - azért, hogy esetleg pénzt keressek vele. Csak aztán született egy olyan törvény, miszerint ezt nem lehet. Ez így alakult, de most már mindegy. Másfelől pedig amikor lámpaoltás előtt írtam, abban az egy órában mindig egy másik helyzetből figyeltem magam. Ráláttam az egész napra és segített egy kicsit életben maradni.

Naplót írni egy belső utazás, hiszen akkor rendszerezed, újraéled, helyére rakod a dolgokat. Az egy intim meztelenség, te meg - kvázi - kiállsz vele a világ elé.

Igen, de ez nem olyan típusú könyv. Én nagyon nem vagyok kibékülve azzal a kampánnyal, ami körülötte zajlik. Egy szó sincs arról, hogy milyen borzalmas a börtönben. Semmi köze nincs ehhez. Gondolom, ez marketing szempontból kell, de ez nagyon messze áll tőlem. Bármilyen meglepő, én ezzel a könyvvel szórakoztatni akartam.

Szórakoztatni? Ez a szó jut eszedbe?

Igen, mert - szerintem - nagyon sokat lehet rajta röhögni.

Hát, elég abszurdak a helyzetek. Olvastam, és szinte láttalak egy filmen. Csakhogy ez mégiscsak a valóság volt.

Na, ez az őrület benne! Valaki azt mondta, hogy közben hallotta a hangomat... Én ezt remélem, hogy ha olvassák a könyvet!

De miért akartál hozzánk beszélni, nekünk mesélni? Hogy szórakozzunk? Miközben azért a szívem is összeszorult!

Figyelj, én egy színész vagyok! Ez alatt most ne a magamutogatást értsd! "Forgattam" egy filmet és be szeretném mutatni.

Lehet, segített a túlélésben, hogy "lekettőzted" az életet?

Ezt mondom! Megvolt esténként - mondjuk úgy - ez a kívülállás. Egyszer csak írtam egy könyvet vagy egy forgatókönyvet. Lejegyeztem egy ember történetét. Azt a sokféle érzést, ami kavargott bennem. Hogy milyen fura például az, hogy két héttel azelőtt még egy fogadáson voltam, és ismert emberekkel ültem egy asztalnál, aztán négy romával ültem kétszer négy méteren. Mennyire disszonáns az egész! Ki vagyok én? Hol vagyok? Mi ez az egész?

Ezekre a kérdésekre mi a válasz?

Hogy mi vagyok, ki vagyok? Hát, ez is én vagyok, sajnos, de ezt magamnak köszönhetem. Az nagyon abszurd, hogy az ember az egyik pillanatról a másikra föntről vagy középföntről bekerül a zaccba. Nem akarom a bentieket bántani, de akik a börtönben tengetik az életüket, azoknak a 80 százaléka azért valószínűleg tényleg az emberiség zacca. Hisz elkövettek valamit.

Rádöbbenhettél a saját kicsinységedre. Stohl András EU2998 - egy szám voltál a sok közül. Már nem te voltál a "nagy szám"... Összementél?

Gyerekkoromban is tudtam, hogy az egyik magazinban a tesztekre mit kell írni, hogy a legjobb eredmény jöjjön ki. Most mondhatnám, hogy nagyon átgondoltam ezeket a dolgokat, de egy frászt! Annak, aki abból él, hogy kirakja magát a közönség elé, kell hogy legyen valamiféle önbizalma, önképe - lehetőleg egészséges. Nem szabad, hogy elveszítse! Persze, hogy volt megingás. Az nagyon fura érzés ám! Annyi őrületes helyzet volt. Amikor egy színházi előadást rendeztem bent, és fejgéppel, hátulról világítottam és ott állt kétszáz kopasz, elálló fülű, szürke mákos ruhás ember.

És te is egy voltál közülük...

Én a leghátsó sorban voltam, de ha mögém állt volna valaki, akkor engem ugyanolyannak látott volna, mint őket. Az döbbenetes érzés! Érted? Az nagyon fura! Igazából talán akkor szégyelltem magam a legjobban, amikor bejöttek a nemzetisek.

A kollégáid, barátaid a Nemzeti Színházból karácsonyi műsort adtak. Azt írod, hogy akkor tanultad meg, mi a szégyen.

Hát, az kemény volt. Pedig szeretetből jöttek, de mégis. Nagyon kemény. Mi rabok eligazítást kaptunk, hogy ne hujjogjunk, ne füttyögjünk. Érezzük magunkat megtisztelve, hogy eljöttek a Nemzeti Színház színészei! Ott állta mint a Nemzeti Színház színésze... Isteni!

Most kínodban röhögsz, vagy ez egy igazi nevetés?

Nem. Kínomban röhögök, de röhögök. Nekem ezek nagyon tetszenek, de félre ne érts, nehogy úgy írd meg, hogy az tetszik, hogy ilyen helyzetbe kerültem! Csak nekem ez már annyira őrületes volt. Én az A épületben voltam, az előadás pedig a B-ben. Mentünk a -20 fokban, és ordító, ugató rottweilerek kísértek, no meg a fegyőr, hátán géppisztollyal... Karácsonyi műsor! Szóval, eszelős helyzetek voltak.

Rengeteg abszurd történet volt - nyilván sok olyan is, ami bele se került a könyvbe. Mi volt a szűrőd?

Na, most jutottunk el a lényeghez! Én nem akartam rosszat senkinek. Egyfelől, nem vagyok ilyen típusú ember. Nem vagyok oknyomozó riporter. Nem is értek hozzá. Én egy ember vagyok, aki a saját bőrén tapasztalt meg valamit. Tudatosan és szándékosan úgy írtam, hogy egy rabnak vagy fegyőrnek se lehessen baja ebből. Senkit nem szólítok a nevén, nem is tudhatjuk, hogy hívják. Viszont ami le van írva, az megtörtént. Nincs benne olyan, amit nem láttam a saját szememmel, illetve ha van, akkor többször hangsúlyozom, hogy ezt hallomásból tudom. Ez nagyon fontos.

Igen, de mégis beszámolsz olyasmikről, amik elvileg nem történhetnének meg egy börtönben. Ha valaki elolvassa - mondjuk - a Büntetés-végrehajtástól, akkor gondolhatja azt, hogy valaki mégsem végezte jól a munkáját. Nem félsz, hogy ennek következményei lesznek?

A BV nagyon jól reagált. Azt mondták, hogy akkor nyilvánítanak véleményt, ha már elolvasták a könyvet. Minden tisztelem a vezetésé, hogy nem a bulvársajtó szalagcímeiből ítélnek! Ebből a szempontból nagyon nyugodt vagyok. Ami leírtam, azért kiállok, mert azt én láttam, tapasztaltam. Hazudni nem fogok.

Ha ezen a nyomvonalon megyünk tovább, azért volt, akibe belecsíptél. Például a saját ügyvédedbe. Címlapon volt, hogy mekkorát csalódott benned.

Ruttner fölhívott és neki is elmondtam: "De hát együtt csináltuk végig ezeket a dolgokat, pontosan tudod, hogy a bulvár annyit használ a könyvből, ami nekik jó!" Amit idéztek a lapok, azok valóban le vannak írva, csak a folytatása nincs már benne egy-egy butuska cikkben. Volt, hogy kiakadtam, hogy az ügyvédem megint nyilatkozik, de másnap már megkövettem, mert nem csinált show-t, nem ártott nekem. Mivel minden nap írtam, ott van időrendben, hogy mikor mit éreztem. Az idézet az újságban véget ér, de a napló nem! Az a fontos ebből, amikor azt érzed, hogy egy tárgy vagy, esetleg egy árucikk. Pingpongoznak a neveddel, a történeteddel, keresik vele a pénzt, amivel nincs baj, tegyék, de mégiscsak egy nyitott pénztárca vagy - érted?! Amiből csak kivesznek, és te közben eltűnsz.

Ez fájt, vagy felbőszített?

Ez inkább feldühített, de ezt is elfogadtam. Érdekes, ahogy egy csomó mindent tudomásul veszel. Felfogod ésszel, hogy igen, ez így van. Belőlem sokan élnek - mondjuk így. Most nem is Stohl Andrásról beszélek, hanem egy olyan emberről, aki közszereplő vagy aki témát jelent az újságíróknak.

Abban a 150 napban elhatároztad, hogy nem nyilatkozol. Ahogy azóta figyeltem - bár voltál címlapon - de nem te beszéltél, vagy ha mégis, akkor inkább a szerepeid, a szakmád felé igyekezted irányítani a figyelmet.

Igen, kizárólag.

Ehhez képest ez a könyv megint kidob a placcra.

Igen, ez kérdés, hogy jó vagy nem jó. Fene se gondolta ezt így végig, de úgy írtam meg, amilyen én vagyok.

Újra elolvastad?

Hogyne! Olvastam sokszor, nekem nagyon tetszett.

Nem olyan, mint egy sebet fölvakarni?

Nem. Én visítva röhögtem egy csomó helyen, komolyan. Hiszen én mindenkinek láttam az arcát, a gesztusait, éreztem a szagát. Kintről már könnyű újraolvasni. Hogy mondjam neked? Én egy Büntetés-végrehajtási Intézetben voltam, nem a gulágra vittek. Innen már olyan, mint egy szakasza az életemnek, amire rálátok.

És ami lezárult.

És amin lehet szórakozni. Ami - remélhetőleg - végleg lezárult, igen.

Ezzel a vezekléssel tényleg túljutottál rajta? Elkövetted, esendő voltál, leülted - béke van?

Belül? Szerintem igen. Ami tőlem tellett, azt mind megtettem. Ebbe beletartozik a prevenciós körút is. Ez is fontos. Minden alkalommal elmondtam, hogy természetesen ennek két célja van. Az egyik az, hogy fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről a problémáról. A másik, hogy azt reméltem, hátha ez enyhítő körülmény lesz a másodfokú bíróságon. Ebből se csináltam titkot. Mindenhol elmondtam.

Megkóstoltak azzal is, hogy ezt a körutat nem folytatod.

Március 5-e óta, amióta kijöttem már négy helyen voltam. Aztán vége lett az iskolának és nyári szünet volt - nehéz lett volna bárhova menni. De azóta folytatom. Ez is csak olyan valami, ami téma lehet. Arról is tudtak rosszat írni, hogy odaadtam az 1 millió forintnál többet érő 1100-as motoromat a motoros mentőknek, és hogy mennyit kellett rákölteni. 37 ezer kilométer volt benne - olyan sokat tán nem kellett áldozni rá, gondolom én. De lehet, hogy igen.

Arról is vallasz, hogy lett némi "imidzs-problémád" - ahogy te mondod. Te vagy a drogos alkoholista, alkoholista drogos Stohl. Ez a kifelé rajzolt kép, vagy benned is zavart okoz?

Csak a külvilág felé. Én pontosan tudom, hogy hányszor nyúltam kábítószerhez vagy pohárhoz, hogy mennyi cigarettát szívok. Nekem ezzel nincs problémám, de - ezt is írom a könyvben - számomra fantasztikusan jó érzés volt, hogy semmiféle elvonási tünetem nem volt. Azon visítva röhögtem, amikor azt olvastam az újságokban, hogy ezzel gondjaim voltak. Látták - még a tárgyalás időszakában -, hogy izgatottan ráztam a fejem, vakaróztam. Az ész megáll!

Nem mertél az orrodhoz nyúlni, amikor fotósok vettek körül.

Az igaz. Aki ebben nem volt benne, az el sem tudja képzelni. Ülsz egy helyzetben és baromira kell koncentrálnod minden egyes mozdulatodra. Egy idő után - miután színész vagy - tudod, hogy mik azok a gesztusok, amikre harapni fognak. Tehát ha fölnyúlsz és megtörlöd az izzadó arcodat az orrodnál, akkor máris katt, katt, hallod a fényképezőgépeket. Abban a pillanatban ugranak, hiszen motívum van. Iszonyatos erő kell, hogy ezekre mind figyelj. Nagyon érdekes. Annyi minden történt, hogy tényleg olyan ez az egész, mint egy film. Az emberi agy egészen elképesztő, ahogy viselkedik - bent a börtönben is. Ahogy leold. Mint az autóknál, amikor 240-nél leáll a motor. Egy idő után az agyad is beiktatja ezeket a blokkokat, hogy ne bolondulj meg.

Mindennek más az optikája, aztán a kép visszaváltozik?

Minden nagyon gyorsan visszaáll. Ez is fantasztikus, hogy abban a pillanatban, ahogy kijössz, és meglátod az autókat, a közlekedési lámpákat, már kint vagy, mint egy színdarabban. Vége az előadásnak, tapsoltak, már nem Othello vagy, nem III. Richárd, hanem Stohl András. Minden a tapsig tart. Itt pedig addig, amíg odaadták a cuccaimat, kiléptem, és a fotósok kattogtak kint. Az is olyan rossz volt. Nem üvölthettem fel, hogy "Juhhé!", mert akkor megint az van, hogy Stohl szerepel. Szerepel a fene, csak szerettem volna örülni annak, hogy VÉGE! Ehelyett amilyen normálisan csak lehetett azt kellett mondanom, hogy köszönöm szépen, ne haragudjatok, hadd menjek a családomhoz! Beszálltam Ancsika autójába és csak 400 méter után tudtuk megölelni egymást. Addig csak azt hallottuk, hogy katt, katt, katt...

Elindultál. Dolgozol. 2013-ra is van már két premiered a Nemzeti Színházban, van vagy 8 darab, amiben benne vagy. Rengeteg a munkád, de vágysz tévézni?

Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert a színház ott volt mindig a tévézés mellett is. Nem kellett kepesztenem azért, hogy műsorom legyen. Tudtam, hogy ott a színpad, én akkor is dolgozni fogok, és jól fogom magam érezni a bőrömben. Most, hogy nincs televízió, így helyes vagy talán most jó így, de nem mondom, hogy nem szeretnék televíziózni. Egyrészt egzisztenciálisan is szükségem lenne rá, másrészt én az a fajta "kurva" vagyok, aki azt szereti, ha viszik. A csatorna vezetőségével tartjuk a kapcsolatot. Számítanak rám. Biztosan megvárják, hogy leteljen az egy év felfüggesztés, mert fölösleges lenne támadási felületet adni. Nem tudom, majd meglátjuk. Ha lesz, lesz, ha nem lesz, akkor meg úgysem tudok mit csinálni. Az kizárt, hogy én bemenjek és kérdezősködjek, hogy nem lehetne-e valami, valamikor.

Azt számolod, hogy hány napja vagy kint?

Ötödikén döbbentem rá, hogy te jó ég, ma egy éve mentem be. Aztán utána rá öt nappal azt mondtam, hogy már öt napja bent voltam. Így eszembe jut. Most igazából a március ötödikét várom, hogy végre leteljen már az egy év felfüggesztett.

Alkohol?

Hát, látod, kólát iszom, pedig nincs este előadásom.

Tudnánk koccintani?

Hogyne, persze. Én teljesen normálisan élem az életem.

Szalai Vivien, aki a könyvet megírta, felteszi a kérdést, hogy megváltozhat-e egy ember. Te mindenhol hangsúlyozod ezt a bohém kamaszosságot meg a felnőni nem akaró gyereket magadban. Megmaradt?

Megmaradt, de keserűbb lett kicsit. Azért ez kitörölhetetlen. Azt kérdezted az elején, hogy túl vagyok-e rajta. Persze, túl vagyok, de az ember soha nem lesz ezen túl igazán. Ez egy olyan tégla az ember életében, ami ott van.

Gátol, fékez?

Tudatosan nem, de biztos, hogy fékez bizonyos dolgokban. Most nem a kábítószerről, az alkoholról vagy a bűnözésről beszélek. Valamiféle fék biztosan van. Annyira szeretem a gyerekeket, mert ők feltétel nélkül szeretnek, feltétel nélkül utálnak, feltétel nélkül haragosak, és én is ilyen voltam, és most a feltétel nélküli öröm talán már nincs meg bennem. De most ebből is lehet olyan bulvárcikket írni, hogy Stohl megkeseredett, de ez nem igaz! Csak ami történt, az most homály az életemen.

Azon is töprengsz a könyvben, hogy mennyire hiányoznak az ingerek, hogy mekkora a monotonitás. A kalandvágy ott volt benned, miközben a család meg rád vágyott. Féltél attól, hogy ha kijössz, nem fog-e ez a kettő ütközni? Hiszen ők nyilván téged akarnak, miközben te...

Élni akarok! De ebből nincs gond, mert nagyon jó fej emberek vannak körülöttem, a családom, a barátaim, 250 ember volt a szabaduló bulin! Olyan hihetetlen szeretet áradt felém mindenhonnan, hogy az lenyűgöző volt.

Toleránsak az élni akarásodban is?

Igen, de már én is ésszel csinálom. Azért azt pontosan tudtam, hogy ők mennyit szenvedtek.

Ahogy fogalmazol, a család felé elkövetett bűnöket nem lehet leülni.

Nem, azt nem. Ennek a 250 embernek tartozom. Mint ahogy tartozom mindazoknak, akik esetleg kedveltek. Eddig is mindig hajtott a túlzott munkamánia és biztos a megfelelni vágyás is, vagy ez az akarás, hogy szeressenek, vagy hogy menjek, hogy adjak. Nem azért, mert én olyan jó ember vagyok, hogy adni akarok, hanem mert abból élek, hogy adok. Úgy látszik, hogy ez a dolgom. Én így érzem jól magam.

Ancsikát elveszed? Az is benne van a könyvben?

Most nem veszem el, mert egész egyszerűen se idő, se lehetőség, se alkalom nincs rá, de előbb-utóbb el fogom venni. Eljegyeztem két vagy három éve.

Ez egy komoly próbatétel volt. Megmérettek a kapcsolataid - nem?

Igen, de szerencsére olyan erősek a személyes kötődéseim, hogy ez senkiben se volt kérdés. Képzeld - bennem sem volt kérdés, hogy megmaradnak-e. Nagyon fájt volna, ha nem így történik, az összetört volna. Azt nekik köszönhetem, hogy így ülök itt, és ezt nem feledem. Ezt a könyvet is azoknak ajánlom, akik szeretnek engem. Szerintem tényleg azt kapja az ember, amit ad...