R. Kárpáti Péter: "Ide lőjetek!"

Menjünk vissza egy picit az időben, 2012 júliusába. Akkor tudtad meg, hogy nem számítanak rád tovább a Barátok közt című sorozatban.

Történt velem valami, amire nem nagyon voltam felkészülve. Megszűnt az állásom, amit nagyon szerettem, és hirtelen rám szakadt a "jaj, istenem, nincs rám szükség" érzése.

Érezted magad valaha haszontalannak az életben?

Nem, soha.

A sorozat előtt vidéki színházakban játszottál, filmekben szerepeltél, mindig volt dolgod, de az igazi biztonságot jelentő 14 év az eltelt időszak volt. Sejthető, hogy nem élethosszig szól egy ilyen szerződés, de amikor véget ér, akkor egy felelősséggel élő férfi mégiscsak megroppan, nem?

Nem, dehogyis. Az ember nem megy a Dunának azért, mert munkahelyet kell változtatnia. Nyilvánvalóan - ezt te is tudod - ennek érzelmileg és pszichológiailag megvannak a stációi. Amikor közölnek veled egy rossz hírt, akkor először magadban keresed a hibát. Egy színésznek mi a mércéje? A szakmaiság. Hirtelen az ember összeroppan. Vajon azért nem kellek, mert szakmailag nem tartanak alkalmasnak? Aztán kiderül, hogy erről szó nincs, de akkor mi a mérce? Az enyém nem a nézettség, hanem az, hogy mennyire vagyok hiteles, mennyire tudok illúziót gyártani. Az a gond, ha erre nem vagyok képes. A tépelődés körülbelül fél óráig tartott. Az alatt rendbe tettem a gondolataimat. Rájöttem, hogy nem erről van szó, hiszen a közel 30 éves szakmai múltamban annyi pozitív visszajelzést kaptam színészként, műsorvezetőként, hogy e tekintetben megnyugodtam. Csak hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a helyzetet.

Nem voltál többé biztonságban.

Így van. Bika vagyok. Abszolút jellemzőek rám a jegy sajátosságai: a biztonságérzetre való törekvés, annak a megtartása - ezek számomra nagyon fontosak. A sors valamiért most úgy akarta, hogy ne érezzem magam biztonságban, nyilván célja van ezzel, de azért állom a sarat!

Azt olvastam a bulvársajtóban, hogy elvesztettétek a fedelet a fejetek fölül. Elvitte a bank a házat, épp átmenetileg laktok valahol. Ezek a hírek igazak?

Igazak, de ezek a kis dolgok. Nóra, a nagy dolgok nem ezek. Nyilván praktikus szempontból fontos, hogy tudjak a gyerekeimnek kenyeret adni, és hogy ne a híd alatt aludjunk. Ha azt nézzük, hogy nem csekkfizető gépek vagyunk, hanem homo sapiensek, sőt homo ludensek, játszó emberek, akkor az élet értelme ne az legyen, hogy megkeresem a rezsire valót, hanem az, hogy alkothassak, megmutathassam magam, befogadjam a visszajelzéseket, a szeretetet, és ezekből építkezzek. Ezek a nagy dolgok.

Elfogadom azt, hogy az emberi kapcsolatok állnak az első helyen, de azért ne próbáld elkenni a történtek súlyát! Az 50. születésnapod közeleg. Ne mondd nekem, hogy nem szorul össze a torkod, ha leltározol!

Nem is akarom elkenni, de hidd el, én furcsa szerzet vagyok. Nem tudom, hogy a védekező rendszerem szabályozza-e most a gondolkodásom, de úgy érzem, hogy az a 30-40 millió - amit a svájci frankos buli révén vesztettem -, utólag már szóra sem érdemes. Akkor persze át kellett gondolnom, hogy jaj, istenem, hogy lesz tovább egzisztenciálisan, de jelenleg tudod mit érzek? Egy dalszöveggel tudom kifejezni: "Vagyonom nincsen, de hitelem sincsen, és ragyogó kedvem van!" Erre persze bárki mondhatja, hogy ez a pali hülye, bukik negyven misit és így beszél.

Talán érthető.

Én egy nagyon gyarló ember vagyok. Az anyagi javakat mindig egy dologra tekintettem alkalmasnak: arra, hogy a magam és a szeretteim életminőségét javítani tudjam. Nálam nem állt otthon a pénz hegyekben, nem is kerestem annyit. Nem a pénzért írtam könyvet, nem azért tanítok, készítek díjnyertes filmalkotást, írok televíziós forgatókönyvet vagy rádiókabarét. Nem az anyagi juttatásért, hanem azért, mert szeretem. Persze azért jó, ha valamennyi összejön ezekből a munkákból, de hidd el, hogy jól vagyok. Az élet olyan rövid. 50 éves leszek - most már kevesebb van előttem, mint ami a hátam mögött van. Nem szeretnék még egyszer ennyit élni, az kicseszés lenne velem. Semmit se tudok magammal odaátra vinni. Amiket a gyerekeimnek továbbadok, azok pénzben nem kifejezhetők, sokkal inkább a lelkiséggel, a szellemiséggel vannak összefüggésben - én minderről gondolom azt, hogy elveszíthetetlen és elvehetetlen gazdagság. Ha hiszed, ha nem - így van.

Szerintem az nagyon "egyarcúvá" tesz egy színészt, ha sorozatban játszik. Sokan nem is tudják, hogy te glosszákat, tárcákat, dalszövegeket, kabarét írtál, fiatal tehetségeket menedzseltél. Sokkal több lábon állsz, mint Berényi András, de akik ezt nem tudják, azokban joggal merül fel a kérdés: mi lesz ezzel a pasival? Hozzám épp egy iskolából jöttél, ahol tanítasz, tudom, hogy havonta egy talkshow-t vezetsz, de azon meglepődtem, hogy útnak indult a Cartel - Szőke Zolival a diszkókat járjátok.

Így van. Fiatalokkal találkozunk diszkókban. Ha belegondolok, gyakorlatilag minden voltam már, csak halott orosz katona nem.

Most mindent megragadsz, amit az élet kínál?

Nóra, nem vagyok színész alkat. Egy igazi színész meghal, ha nincs a talpa alatt színpad vagy nincs előtte kamera. Én nem! Én egy olyan pali vagyok, aki arra esküdött fel, hogy szórakoztatja az embereket. Kommunikálok velük. Az másodlagos dolog, hogy ezt színészként, tanárként, könyvíróemberként, menedzserként, disc jockey-ként, vagy Isten tudja, miként teszem.

Mi a mérce, amit elvállalsz? Nem akarok álszent lenni. Kaptál hideget is, meleget is, hogy diszkókba jársz fellépni. Mi az, ami méltó hozzád, és mi az, ami nem?

A véleményt azoktól fogadom el, akiket hiteles embernek tartok. Ha hiteltelen emberek szájából hallom azokat a bizonyos szavakat, akkor leperegnek rólam.

Meg sem érint?

Nem. Legfeljebb kicsit helyreteszem őket, amit muszáj, de az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen problémákkal foglalkozzon az ember. Ragadjuk ki a diszkós példát. Amikor Szőke Zolival először elmentünk egy este, föltettem magamnak a kérdést: két 50 éves vén csóka, mit keres a tinik között? Olyan gáz! Aztán mégis elfogadtuk a meghívást, hogy legalább megnézzük, milyen. Zolival a sorozat előtt is jó barátok voltunk, nagyon régi kapcsolat a miénk. Elmentünk, és képzeld, nem igazolódtak be a félelmeim. Az emberek odajöttek, a sorozatbeli nevünkön szólítottak minket, kedvesen érdeklődtek. Hihetetlen volt, hogy milyen rajongással vettek körül minket azok a gyerekek, akik szinte egyidősek azzal a sorozattal, amiben 14 évig játszottam. Ez számomra meglepetés volt, és megnyugodtam, hogy hála Istennek nincs azzal semmi probléma, hogy a kiöregedő sztár ilyen helyeken keresi meg a saját tapsait. Figyelj! 10 éve viszek egy műsorirodát. Gasztronómiai fesztiválokra is járunk, és egyedülálló módon mi nemcsak egy műsorral megyünk, hanem együtt töltjük az egész napot azokkal az emberekkel, akiket 14 éven át szórakoztattunk. Ez nem azt jelenti, hogy együtt kell velük bulizni, de az sem igaz, hogy megtartjuk a három lépés távolságot: én művészként, mint aki képvisel valamit, ők pedig nézőként. Nem! Én ugyanúgy viszem le a szemetet, ugyanúgy mérgelődöm, hogyha előttem fogy el a parizer a pultból, ugyanolyan ember vagyok, mint a másik. A tisztelet kölcsönös. Ezek a találkozások legalább annyira élményszerűek, mint amikor előadunk egy színdarabot, egy monológot vagy egy dalt.

Azért visszakérdeznék: ebben mi a művészet, Péter?

Ebben nincs művészet.

Kényszer?

Nincs benne kényszer. Ebben öröm van. Ezért sem lettem gazdag soha. Nem csináltam valamit csak azért, hogy pénzt kapjak érte. Nekem kedvem van mindazt csinálni, amit elmondtam. Kínáltak olyan munkát, amivel nagyon sokat kereshettem volna, de nemet mondtam, mert nem leltem örömömet benne. Viszont gyakran elmegyek olyan helyekre, ahol azt mondják: "Ne haragudjon, művész úr, mi nagyon szeretjük magát, de szűkösek a lehetőségeink. Nem jönne el zsűrizni vagy műsorvezetőnek egy napra?" Ilyenkor nem a karitatív vagy a szociális érzékenységű énem mond igent, hanem tudom, hogy ha odamegyek, akkor az, akinek nincs pénze könyvre, színházra, odajön, belenéz a szemembe, látom, ahogy elindulnak a könnyei, mert 14 éven keresztül az egyetlen szórakozása a televízió volt, és én minden este beleégtem az íriszébe. Megszorítja a kezem, és azt mondja: "De jó magát élőben látni!" Akkor kész vagyok, ott vagyok.

Rengeteg dolgot csinálsz párhuzamosan, még ha nem is olyan látványosan.

Ne is mondd! Néha zavarnak a saját ötleteim. Amint kirúgtak a sorozatból, abban a két hónapban megírtam életem első könyvét, pedig azt se tudtam, hogy kell könyvet írni.

Olvastam, és elcsodálkoztam, hogy a tévében megírt dialógusokhoz képest R. Kárpáti Péter milyen. Múlt század eleji finomságú, ironikus mondatokra leltem.

Az ország közvéleménye alkotott rólam egy képet, nyilván olyat, amit a televízió képernyőjén keresztül látott. Ők nem tudják, hogy az egy szerep. Ezen kívül játszottam náci tisztet, zsidó menekültet, Liliomfit, a Kabaré konferansziéját. A leghosszabb ideig, 14 évig egy bizonyos figurát alakítottam.

Milliós nézettséggel.

Igen. Természetes, hogy Andrásként szólítanak meg a mai napig, és ez még évekig így lesz. Nem baj, ugyanis azt gondolom, hogy ez a fajta szórakoztatás ugyanolyan felelősségteljes munka, mint a Nemzeti színpadán Hamletként állni. A hitelesség a fontos, az illúzió. Ha jól teszem a dolgomat, akkor hatással vagyok az emberekre, ha rosszul, akkor tök mindegy, hogy Hamletként bukom vagy szappanopera-színészként.

Olyan lelkesen beszélsz mindenről! Akkor indokolatlan az aggódás?

Persze, hogy indokolatlan. Mit tudtak rólam? Azt, hogy kirúgták a palit, ráadásul elvitte a bank a házát. Ennyit. Ez önmagában valóban így volt, de mivel nem ismertek igazán, nem sejthették, hogy én ezerfelé létezem. Megköszönöm azt, ami volt - viszontlátásra, de látom, hogy millió lehetőség van, és most időm is van rá. Verebes Pistával beszélgettünk akkortájt, amikor véget ért számomra a sorozat. Azt mondtam neki, hogy az életnek nem dolga az, hogy igazságos legyen. A történelem mutatott erre példát. Azt válaszolta: "Oké, megértem, én viszont azt mondom Péter: az élet minden területen az egyensúlyra törekszik. Ez megfigyelhető a természetben, a makro- és mikrovilágban egyaránt." Elmondta azt, amit nyilván hallani is szerettem volna. Ha itt bezárul egy ajtó, ott kinyílik kettő, de akkor még vitába szálltam vele.

Azóta az élet őt igazolta?

Persze.

Egy dolog az, hogy az ember önmagában rendet rak, de ami történt, az nemcsak téged, hanem a családodat is érintette. Azt is rebesgették, hogy volt néhány hullámvölgy a házasságotokban.

Hol szétmentünk, hol összejöttünk - így volt ez a múltban, de hál' Istennek, régóta harmóniában élünk.

Ennek a magánéleti ingadozásnak milyen következménye lett?

Érdekes, hogy egy ilyen külső inger - ami nem tőlünk függött - nem osztott, nem szorzott. Tényleg. Jobban nem kovácsolt össze minket, de nem is szedett szét.

Nem kérdőjelezett meg semmit?

Nem. Ugyanúgy vannak hullámok a magánéletünkben, mint bárki másnak a párkapcsolatában. Az kiderült, hogy nem tudunk elszakadni egymástól. Ez van, a sors így akarta, és ez így van jól! Amikor jó féléve hazamentem és közöltem, hogy figyelj, nem fogjuk tudni tovább fizetni az egyre emelkedő svájci frankot, valószínű, el kell adnunk a házat, és ki kell találnunk, hogy hova megyünk, nem volt dráma. Megittunk egy kávét. Talán azért, mert attól kezdve a praktikus dolgokra koncentráltunk. Nem arra, ami már nincs, hanem arra, aminek lennie kell: a megoldásra.

Tényleg így volt ez, Péter?

Képzeld el, annyira így - és ezt egy kicsit szégyellem is -, hogy épp a napokban mondtam a feleségemnek, hogy nekem semmi nosztalgiám nincs a ház iránt, amibe beleöltem egy csomó pénzt. Azt válaszolta, hogy neki sincs. Nyilván azért is lehet így, mert a gyerekeink nem az udvaron szeretnének labdázni. Nagyok már. Ez a fajta hiány sem nyomaszt.

Ugyanúgy be tudtad csukni a ház ajtaját magad mögött, mint a sorozatét? Kész, vége?

Én nagyon körültekintően vettem fel a hitelt. Fel sem merült annak a lehetősége, hogy így elszaladhat a svájci frank. Aztán jött a mélypont. Akkor azt mondtam magamban - így is élek és ezt is tanítom -, hogy én mindent megteszek. Rólam az utolsó bőrt is lehúzhatják, de ha az utolsó utáni is kell, az nincs. Azt nem tudom adni. Akkor viszont ide lőjetek! Nincs lelkifurdalásom, nincs felelősségérzetem, ugyanis én mindent megtettem, ami tőlem telik. Ezért vagyok teljesen szabad. Ezért igaz a dalszöveg, amit idéztem.

Kövesd az Akkor és Most oldalt a Facebookon! Érdekel a retró? A régi idők nagy filmjei, nezéi, sztárjai? Kövesd az Akkor és Most oldalt és szemezgess a gyönyörű fotókból és képösszeállításokból. IRÁNY A FACEBOOK ÉS AZ AKKOR ÉS MOST OLDAL!