Náray Tamás: „Tudd a helyedet, ilyen tök egyszerű"

Egy-egy megnyilvánulásom várható hatásain előre soha nem gondolkozom. De azt érzem, hogy mi, akik bizonyos mértékig a nyilvánosság előtt élünk, nem mindegy, hogy miket mondunk. Ha már figyelnek ránk, akkor az a feladatunk, hogy próbáljuk meg az eligazodást segíteni. Mert minden ember alapvető célja, hogy boldog akar lenni. Nekem régi vesszőparipám, hogy a boldogtalanság legfőbb oka az irreális elvárás és a vágyakozás.

A vágyakozást a magunknak legyártott mesékre értem. Vagyis amiknek semmi közük a valósághoz, az alapokhoz. És ugyanezt gondolom az álmodozásról is. Természetesen, ugyanakkor, ha nem lennének álmaink, akkor nem tudnánk miket megvalósítani.

A siker soha nem cél, hanem következmény. A siker annak lesz a következménye, ha valaki valamit elszántan, hosszú ideig, teljes energiáját beledobva, magát az ügynek tetőtől talpig odaadva, jól csinál. És most ne beszéljünk arról, hogy természetesen van olyan közfelfogás szerinti „siker” vagy karrier is, ami pusztán a szerencsének vagy épp a kapcsolatoknak köszönhető, mert azt én nem tartom sikernek, akármilyen gazdagsággal vagy hírnévvel jár.

Korábban is ugyanezeket mondtam, csak az újságírók többsége nem ezeket írta le, mert jobban érdekelte őket, hogy miben járok, festem-e a hajam, volt-e plasztikai műtétem, és hogy kivel élek...

Igen, mert úgy ítéltem meg, hogy a szakmámban nem a helyi értékemen kezelnek. Ahogy persze itthon senkit sem. Nagyot hibáztam, hogy erre akkor odafigyeltem. A pszichés kimerüléshez hozzájárult a televíziózás és az újságok is. Rengeteg méltatlan helyzet volt! Mondok példát. Amikor a Szombat esti láz ment, és Stohl Andrásnak autóbalesete volt, egyik pillanatról a másikra Bereczki Zoli lett a műsorvezető. Már se idő, és főleg pénz nem volt arra, hogy új ruhatárat alakítsunk ki neki. Elmentünk, és vettünk néhány öltönyt, mire másnap megjelent az újságban, hogy Náray Tamás lebukott, a saját neve alatt közepes kategóriájú márkába öltözteti az RTL Klub sztárjait. Csak álltam megkövülten. Mi van? Ha titok lett volna, akkor nem viszem a Zolit magammal az üzletbe, ahonnan jelenthették az újságnak, hogy ott jártunk. Aztán a Csillag születikben – ahol fillérekből kellett a jelmezeket megoldani, főleg egy háromperces számhoz – volt egy fellépő, akinek állatos mamuszt kellett vásárolni. Hol lehet kapni? Nem a Cesare Paciottinál vagy a Sergio Rossinál, hanem a kínai piacon. Másnap mit írtak? Hogy lelepleződött a világhírű divattervező, a luxusmárka pápája, aki a kínai piacon turkál. Most kérdezem én, erre mi szükség van? Jóleshet bárkinek is? Ma már persze tudnám ezt kezelni, de akkor sajnos még nem tudtam...

Nem csak ezek. Mert ezek inkább csak ilyen „hab a tortán” sztorik. A sikerre nincs magyarázat, szokták mondani, és ez így is van, viszont az is van, hogy itthon nehezen viselik az emberek mások sikereit. A magyar divatkánonnak mi nem tetszettünk. Pontosabban a sikereink. Hangoztatták, hogy „Hát a Náray, az csak a nemzetközi divatházakat másolja.” Vagy: „A Náray se nem divat, se nem stílus – az semmi.” Meg hogy: „Remélik, a külföldiek nem azt fogják hinni, hogy ez a magyar divat!” Magyar divat!? Mi az a „magyar divat”?

Mert én nem vertem nagydobra. Minek roadshow-ztam volna vele? Az nem az én foglalkozásom, és nem hiszem, hogy bármiben is segített volna.

Igen. Találkoztam Farkas Erzsébettel, aki polgári foglalkozását nézve kvantumfizikus, és spirituális pszichoterápiával foglalkozik. Nagyszerű ember és csodálatos személyiség. Két évig foglalkozott velem, mire elkezdtem újra magamra találni. De közben tönkrement egy csomó minden körülöttünk, hiszen képtelen voltam olyan intenzitással dolgozni, ahogy kellett volna. Abba kellett hagyni az exportot is. Először csak szünetet tartottunk, de közben már utáltam mindazt, ami körülvett. A könyv pedig úgy született, hogy Erzsébet azt kérte tőlem, hogy kezdjem el leírni az életemet... Farkasházi Réka nagyon jó barátom, és a férje – a Libri igazgatója – épp akkortájt keresett meg azzal, hogy kéne nekik valamilyen jópofa, divatról szóló könyv. Mire azt mondtam, hogy olyat nem tudok, és nem is akarok már. Viszont megmutattam az írásaimat, és elkezdődött egy hosszú, közös műhelymunka, amiért örökre hálás leszek a kiadómnak, és aminek eredményeként megszületett a regényem. Addig eszembe sem jutott, hogy ilyet lehet csinálni – én csak írtam, írtam, írtam... Nem cél volt a siker. Következmény lett...

Igen, mert sikerült megerősödnöm, és megértenem, hogy az a sok szenny, mocsok, az a sok sár és az a töméntelen mennyiségű rosszindulat, irigység nem rólam szól. Az arról szól, aki mondja.

... a vélemény!

Én változatlanul azt gondolom – és keresztre lehet érte feszíteni –, hogy ha megkérdezem tőled, hogy szerinted jól áll-e nekem a fekete, akkor elvárom, hogy őszintén megmondd, mit gondolsz. De ha nem kérdeztelek, akkor kussolj, és vidd a véleményedet oda, ahova akarod, és mondd el annak, aki kíváncsi rá!

Ráadásul Magyarországon össze vannak keveredve a fejekben alapfogalmak. Mert sokan nem véleményt nyilvánítanak, hanem piszkálódnak. Az emberek kilencven százalékát egyáltalán nem zavarja, hogy valamiről ítéletet mond, és közben nincs a tények birtokában.

Nóra, nekem az írás nem arról szól, hogy kommenteket kapjak, vagy ne kapjak. Hát persze, ha ír, ír, ha böfög, böfög. De szerintem mindenkinek jobb az, ha tetszik valami, lájkolja, ha nem tetszik, akkor nem lájkolja. Slussz-passz, lépjen tovább. Tiltson le, állítsa le a követésemet. De hagyjon békén a pitlibe! Én se törődök vele, ő se törődjön velem. A világ legdemokratikusabb dolga a Fész – ugyanolyan, mint a távirányító. Nyomsz, továbblépsz, csókolom.

Nem a kommentelők miatt fontos, meg azért, hogy ők visszaigazoljanak pró és kontra. Mert ez egyáltalán nem érint, nem érdekel. Hanem azért, mert amit kiteszek, nagyon sok embernek erőt ad, és például visszaadhatja az önbizalmát, önértékelését adott esetben. Megérti, hogy engem ugyanolyan problémák foglalkoztatnak, mint őt. Ugyanattól a kreténségtől szenvedek. Esetleg beszélünk megoldásokról.

Az is teljesen rendben van, hogy ha valaki olyan jellegű kommentet ír, amiben a személyes tapasztalataira hivatkozva másként lát, vagy élt meg valamit, és ezt kulturált formában megosztja velünk. Ez lehet nagyon hasznos mindnyájunknak. De amikor a hangnem személyeskedővé válik – tomikázik, lekezel, náraikámozik, és le se tudja írni a nevemet, meg jön a magánéletemmel, a hitemmel, a politikával, na, azt kikérem magamnak. Vissza a disznóólba, bocsánatot kérek a sertésektől, ott a helye, tanuljon meg viselkedni, nem utolsósorban a nagy magyar magyarul helyesen írni, és utána hozzászólhat! Nálam ez így működik. És nem szeretnék ezért elnézést kérni. Nem tetszik? Továbbléphetsz.

Megtanultam a saját jól felfogott érdekemben a helyi értékükön kezelni a dolgokat. Nem vagyunk egyformák. És felesleges abba az illúzióba ringatnia bárkinek is magát, hogy bárkivel egyenlő. Mert ez nem igaz.

Aki olvasta a könyvemet, tudja, hogy festőnek készültem. Eddig is festettem, de tizenöt évvel ezelőtt került ki az első komolyabb munkám a műteremből. Aztán olyan négy éve fordultak igazán komolyra a dolgok, és azt gondoltam, indítsuk az egész életünket elölről, mert ez bizony zsákutca volt.

Igen. Ahhoz képest, ami a kezdetekkor a divatszakmában bennem volt, azt sajnos nem tudtam megvalósítani. Rosszul döntöttem. Magyarország erre nem volt jó terep. És biztosan bennem is volt hiba meg hiányosság bőven. Tulajdonképpen mindenki mondta, hogy ne jöjjek haza Párizsból. A legfőbb ellenlábasa az édesanyám volt. Az otthoni tanításokkal kezdtük. A rosszul meghozott döntés kezelésére mi a válasz? Hogy viseljük a következményeit emelt fővel. Egyebet nem tehetünk. Felesleges azon sopánkodni, hogy bár csak ne történt volna meg. A legjobb, ha az ember az energiáit arra fordítja, hogy mérsékelje a károkat, és utána új célokat tűzzön ki maga elé. Tovább kell menni. Minden úgy van jól, ahogy van, mert biztos valami miatt így kellett lennie. A saját sorsunkat nem kerülhetjük el.

És bár továbbra is foglalkozom ruhákkal, de mióta ideköltöztünk az Andrássy útra, a személyes érintkezéseket tekintve zártabb lett az életem.

Nem. Nem vagyok gazdag – félreértés ne essék –, de arra már nincs szükségem, hogy engem bárki is minősítsen. Működünk, van felkérésem film- és operajelmezek tervezésére, többnyire Amerikában és Spanyolországban, és egyéni ruhakészítés, kisebb kollekciók, és bemutatók is. Remekül eltartjuk a műhelyt, nincs evvel semmi probléma, szívesen csinálom. De a kitettségemet ennek az ostoba kritizálásnak megszüntettem. Emellett végre festek, találtam egy nemzetközileg is jól működő menedzsmentirodát, Barcelonában lesz a következő kiállításom, és közben tervezünk a Magyar Kultúra Házával egy irodalmi esttel egybekötött párizsi, berlini és bécsi kiállítást is.

Kettőn is dolgozom párhuzamosan. Hazamegyek, éjszakánként írok, és nem vagyok tőle fáradt, mert úgy érzem, hogy sikerült egy olyan külső és belső egyensúlyt találni végre – ennyi kínlódás után az életemben –, amikor meg tudom válogatni, hogy melyek azok a hangok, amik elérnek, és melyek azok, amik nem.

Szembe kell nézni a dolgokkal. Fejezzük be az állandó hazudozást – elsősorban önmagunknak. És amennyi jutott, annyi jutott, vegyük tudomásul. Nincs más választásod. Ha nem veszed tudomásul, akkor is az van. Kinek teszel vele rosszat? Magadnak. Ne másokra mutogass, hanem nézz rá a saját életedre. Tudd a helyedet – ilyen tök egyszerű.

Provokálsz? Igyekszem tudni, hogy boldog maradjak. Semmi szükség egy second life-ot létrehozni, ami aztán fájdalmas, hogyha a valóság szembejön a sarkon. Nem kell.

Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy vannak családok, ahol van négy-öt-hat gyerek, nincs iskolai végzettség, nem tudnak elhelyezkedni, dolgozni, és nincs pénzük. Próbálom megérteni, empatikusan viszonyulni hozzá, de az én életem nem ilyen. Ezért nem tudok hozzászólni az övékhez. És ez fordítva is igaz. Ők sem tudnak hozzászólni az enyémhez. Ennyi. És a legjobb, ha kölcsönösen nem is tesszük. Az élethez elsősorban jó döntések kellenek, amit tapasztalatok alapján tudunk meghozni, de kell tudás, ügyesség és neveltetés is, no meg azért a szerencse szerepét sem szabad alábecsülni. Mint ahogy számon kérni sem, ha elmaradt. Aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie, amit pedig meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Vita nincs, slussz – ennyi.