Steiner Kristóf: Ki alszik középen? - A szerelem "harmadik szeme"

Beau-val - nevezzük csak így - tavaly tavasszal ismerkedtünk meg egy mulatóban, amikor a párommal úgy határoztunk: ma éjjel a nyakunkba vesszük a várost, a kezünkbe pedig a pezsgősüveg(ek)et. Amikor már mélyen benne voltunk az éjszakában, észrevettünk egy szőke, kék szemű, fehér bőrű fiút, aki egyszerre szégyenlősen és kihívóan mosolygott ránk. Az ital egyre csak fogyott, a fiú pedig egyre közelebb merészkedett, míg végül eljött az a pont, ahol az ösztönök felülírtak mindent, amit a közerkölcs és a konvenciók kiköveztek számunkra. Őszintén mondom, nem tudom pontosan, hogyan történt, de a következő emlékem, hogy szenvedélyesen szerelmeskedünk az ágyunkban... hárman. Nem szexelünk, még csak nem is szeretkezünk, hanem szerelmeskedünk: tökéletes harmóniában. Másnap délután egymást ölelve, egymás hegyén-hátán, meztelenül ébredtünk fel, és furcsa módon egyikünk sem volt zavarban. Józanon valahogy még tisztábban láttuk, éreztük, hogy ami az elmúlt tizenkét órában történt, az nem egy futó kaland vagy egy részeg éjszaka volt, hanem egy Igazi Találkozás.

Azt mondják, ha valaki belekóstol a tiltott gyümölcsbe, soha többé nem térhet vissza az Édenkertbe... előttünk azonban tágra nyíltak a Paradicsom kapui. A következő egy hétre Beau gyakorlatilag beköltözött hozzánk. Napközben kiállításokat jártunk végig, órákat beszélgettünk Arthur Rimbaud-ról - vagy épp Karl Lagerfeldről -, és afféle gyorstalpaló kapcsolat-tanfolyamként felváltva néztük egymás kedvenc filmjeit, éjszaka pedig órákon át élveztük egymás csókjait és közelségét. A féltékenységnek, a bizonytalanságnak nyoma sem volt közöttünk. A kedvesem volt az ész és a stabilitás, én a lélek és a csapongás, Beau pedig a szív, amely egyensúlyban tartott minket. Be kellett látnom: a hosszú éveken át virágzó kapcsolatom a fracia fiú feltűnése előtt csendesen haldoklott. Olyanok voltunk, mint a franciadrazsé csokoládé nélkül: hiába a színes cukormáz, ha nincs a közepén semmi. Legbelül üresek voltunk, és ezt az űrt képtelenek voltunk betölteni ketten. Amikor ő ott volt, sosem veszekedtünk, ám abban a pillanatban, amikor hazament - akár csupán egy órára, hogy összepakoljon néhány tiszta ruhát - felszínre kerültek az ellentétek, és képtelenek voltunk kezelni a helyzetet. A szerelmünk csak Beau-val, hármasban volt kerek, egész, és bár ez mindkettőnket megijesztett, túlságosan féltünk attól, hogyha ezt hangosan kimondjuk, örökre elveszítjük őt, és - ami még rosszabb - talán egymást is.

A ménage á trois hajszálpontosan olyan volt, mint Woody Allen Vicky Kristina Barcelona című filmje: a párom volt a kissé önbizalomhiányos és könnyen befolyásolható, de a végletekig férfias és odaadó Juan Antonio, azaz Javier Bardem, én a hisztériára hajlamos őrült művész, Maria Elena, aki ölni is képes lenne a szerelemért - őt Penélope Cruz játszotta, Beau pedig a tapasztalatokra éhes, csábítóan friss és az élményeket szivacsként magába szívó gyönyörű Kristina - aki még külsőre is Scarlett Johansson férfiváltozata volt. Ahogy azonban véget ért az egyetemi év, Beau - akárcsak a filmben Kristina - továbbállt, hogy újat és még újabbat tapasztaljon, és amikor elbúcsúzott tőlünk, azt mondta édes, francia akcentusával: "Hörökke szeretni foglakö titket. Soá nem kapta' ennyit senkitől, mint töletekö.". És ezzel lezárult a mi francia kapcsolatunk...

Bár az ágyunk eleinte üresnek tetszett nélküle, a kettőnk közötti rés minden nap egyre keskenyebb lett, míg végül teljesen elveszett egy régóta várt, szerelmes ölelésben. Mindketten éreztük: mostanra megértettük, mi volt az a "titkos összetevő", ami hiányzott a kapcsolatunkból. Nem egy harmadik félre, nem szokatlan szexuális kalandokra vágytunk, hanem olyan világra, amelyben nem úgy tekintünk egymásra a reggel első napsugarának ragyogásában, mint a kedvenc kispárnánkra vagy az otthonunk megszokott bútordarabjára. Olyan szerelemre, ahol nem engedjük meg magunknak, hogy azt a hangot üssük meg a másikkal szemben, amelyet a tesónkkal használunk, amikor a legrosszabb időpontban csörög ránk, hiszen "ő úgyis mindig az életem része lesz". Beau megtanított arra, hogy a párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és minden nap díszbe kell öltöztetnem a szívem, mielőtt ismét a kezébe adnám.

Ezt a történetet azért vetettem virtuális papírra, mert hiszek benne, hogy a szeretet bármilyen formája - legyen az a legszokatlanabb is - áldást és boldogságot hoz a világra. Ha a szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkökcstelen. Ki-ki eldöntheti maga, hogy a képzelet szüleményeként vagy a valóság tarka tollának történeteként tekint a mesémre, arra azonban senki ne gondoljon, hogy közfelháborodást kívánok kelteni, sokkolni vagy provokálni akarom az embereket. Az én olvasatomban ugyanis sokkal provokatívabb dolog úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat - legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak - nem adjuk át másoknak, félve attól, hogy megbélyegez minket a társadalom. Az én hitem szerint mindannyian egy lélek vagyunk, és eredményeink, tévedéseink mindannyiunkat gazdagítanak... ehhez azonban a képzeletbeli kollektív könyvtárunkba kell, hogy kerüljenek.