Steiner Kristóf: Felemás zokniban a temetésemen

Természetesen szándékosan sarkítok, de a kérdés korántsem költői, nagyon is profán. Hiszen legtöbben alighanem azonnal rávágják, hogy: "Naná, hogy előrelépés, kit érdekelnek a külsőségek, fedezzük fel a szépséget mindenben!". "Na jó, de a ronda tányérokban is?", vágtam volna rá erre a feleletre nem is olyan régen. Ám mostanra engem, Bree Van de Kamp másfél evőkanálnyi tesztoszteronnal gazdagabb változatát is utolért a "változás kora"...

Vagy mi is ez tulajdonképpen? A nosztalgikus élmények hatására rondácska tárgyakat előbb többletjelentéssel, majd egy szépségkirálynőnek kijáró tiarával felruházó... öregedés? Esetleg a materiális világ láncainak csörgése, amint felébredve évszázados álmomból - a fogyasztó csodaországából - letépem bilincseimet? Vagy netán a társadalmi és emberi felelősségvállalás vezérelt, és nem akarom a Földünk vizeit, földjeit és levegőjét azzal szennyezni, hogy minden költözéskor újat vásárolok mindenből - merthogy egykoron számomra ez természetes volt -, és kisebb vagyonokat költök faforgács-bútorokra, amelyeket alulfizetett dolgozók kalapálnak laposra? Egy kicsit tán mindegyik.

Akárhogy is, egy bizonyos: amikor a kedvesem szülei korábban vendégségbe érkeztek hozzánk, igyekeztünk előkaparni valahonnan azt a hiányzó csészealjat, és elérkezettnek láttuk az idejét, hogy vegyünk egy sörnyitót... korábban ugyanis az ajtózár vagy egy kulcs tökéletesen megfelelt a célnak. "Ám a szülők előtt? No nem. Dina előtt, aki történetesen főorvosnő, és Ofer szeme láttára, aki elismert ügyvéd? Ugyan!", gondoltam.

Hiszen - itt jön be a képbe az a lehetőség, hogy az efféle bűntett korántsem fejlődés, sokkal inkább visszalépés - egy egész bolygóravaló ember él abban a hitben, hogy ha fix állásunk-férjünk-kutyánk-macskánk-lakásunk van, akkor csatlakoznunk kell azoknak a táborához, akiknél a komód árnyalata szigorúan egyezik a könyvespolcéval, és van egy antik zongorájuk, amin sohasem játszik senki sem. Nos, akár spirituális érés, akár társadalmi és társasági rothadás, a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoztat a konyharuhám színe. Jelzem, korábban képes voltam egy köteg vadiúj konyharuhát elajándékozni, mert nem illeszkedett a konyhám provence-i stílusába, vagy kitenni a kuka mellé 6 bögrét, mert a pöttyök Minnie Egérre emlékeztettek a régies-romantikus "pöttyös bögre imázs" helyett. Ma pedig élvezettel kortyolom vizespohárból a Cabernet Sauvignont, míg az abból galádul száműzött (csap)vizet dunsztosüvegből iszom. És imádom!

Ez pedig máris elrepít minket a válaszig, amely - szokás szerint - se nem fekete, se nem fehér. Se nem jó, se nem rossz. Azt jelenti: mindannyian képesek vagyunk a változásra. Még én is. És te is, aki azt vallod magadról, hogy notórius késő vagy, és te, aki harminc éve váltig állítod, hogy gyűlölöd a zellert. Mert a változás nem olyankor következik be, amikor nagy elhatározásra szánjuk el magunkat: "Holnaptól soha többé nem vizslatom a nevetőráncaimat a tükörben.", vagy "Hétfőtől nem hazudok a férjemnek.". A változás finoman lopakodva borítja rá csillámló kendőjét az életünkre, mint gyöngyvirág az illatát a tavaszi piacra. Erre mondják azt a buddhizmusban, hogy "beérett egy karma". Hát most beérett. Az sem érdekel, ha felemás zokni lesz rajtam a temetésemen. Sőt, az sem, ha nem lesz temetésem... még egy darabig.