Így maradt hoppon a gyűrűs menyasszony - A facér pasi naplójából

Bírtam, hogy olvas, de nem igazán vágtam, hová akar kilyukadni. Biztattam, mondjon valami Istenhez hasonlót, talán az előhozza a lényeget. Mondta, hogy például egy olyan izé lehetek, aki azt hiszi, hogy neki mindent szabad, mert szerinte normális ember inkább elhallgatja, amit én simán kidumálok.

Azt feleltem, hogy egyetlen hitvilágra vonatkozó írásban sem olvastam még locsi-fecsi, világot teremtő Izéről - ha Istenhez hasonlít, akkor utóbbi is tuti feladata -, de biztos van olyan, ha ő mondja. Erre elküldött a francba, ráadásul meg is ugrott, fizethettem az italát.

Persze nincs az egész, nem mentünk volna jégre, ha még az elején, amikor kezdtünk dumálni, úgy teszek, mintha bármi is lehetne. Vagyis meghagyom a reményt: bár gyűrűs menyasszony - ezt csak kidumálta -, azért még ágyba terelheti a faszit, aki folyton arról írogat, hogy nem lehet simán ágyba terelni. De egyfelől nem hagytam neki efféle reményt. Másfelől: milyen világ már, ahol azért borítják a fejedre a bilit, mert próbálsz azonos lenni azzal, akinek mutatod magad? Ráadásul, ami engem illet, nem is biztos, hogy csak azért mutatom magam annak, mert olyan állati rendes csóka vagyok. Akit így mindjárt utálni kéne.

Abban persze még vegytiszta, ösztönös tisztesség volt, amikor például a Nemzeti Színház siófoki üdülőjében nem csatlakoztam be a többi kissráchoz a női zuhanyzó kulcslyuka előtt kígyózó sorba. Akkor, kábé hétévesen még azt éreztem, hogy az egész valahogy nem fair a bent zuhanyzó tizenhat éves endékás kiscsajjal szemben - fene tudja már, mit keresett a színház üdülőjében -, akinek gőze nincs a kinti publikumról.

Az ember mindig tanul. Engem az ösztön és az öltözőihez hasonló tapasztalatok tartottak vissza néhány későbbi csínytől, vagy akár attól, hogy ne annak mutassam magam, aki vagyok. Pedig ezt az elegyet sráckoromban sem mindig díjazták.

Például történt egyszer, hogy a többiek - már úgy hetedik táján - szétkapták az egyik környékbeli nagykövetség díszverdáját, vagy hát pontosabban elrisztelték egymás között a tükröket meg az ablaktörlőket - de hol a jó francba, ha nem a biztonsági kamera fókuszában. Amikor híre ment a balhénak - hogyne ment volna híre -, az is kitudódott, még le is lett filmezve, hogy bár én is ott voltam, mégsem vettem részt a cuccban, pedig engem is eleven fiúcskaként könyveltek el.

Ezért a diri a suliban felsorakoztatta az elkövetőket előttem, és megkért: hogy én, aki meglátta végül - szerinte - az erkölcs minden bűnön túl is olthatatlan lobogó lángját, amely irányt mutat a jótettek s a romlatlanság világa felé - szóval, hogy mondanám el a rosszaknak, akiknek önnön esendőségük von hályogot szemük elé - bizony, pajtások -, miért nem tesz olyat az ember, amilyet ők megtettek. Meg is mondtam: "Azért, mert tuti bukta."

Erre a dirinek vörösebb lett a feje, mint amikor hírt kapott az egész balhéról. Pedig tök korrekt a válasz, hiszen arról volt szó, hogy rájöttem: ha bizonyos helyzetekben gyengélkedik az erkölcs, még mindig segíthet észnél maradni, ha számolsz a következményekkel. Csak akkoriban még nem nagyon bírtam volna összerakni ilyen bonyolult mondatokat. Ma már összebírok, bár abban a négy szóban is ott a lényeg. Úgyhogy most csak annyit böknék hozzá, hadd legyen benne kicsi szimbolika, hogy azért is tuti bukta a szarság, mert valahol mindig van egy kamera. És hogy ezt belásd, még nem kell Istennek vagy Izének lenned.