Nánási Pál: "Szerelembe kell esni a tárggyal vagy az emberrel" - Szily Nóra interjúja

Elindul a rovatod a Life.hu-n. Jelentkezem. Mi a kiindulás, az elv, ami szerint közelítenél hozzám?

Nagyon fontos, hogy nem akarom gyökeresen megváltoztatni az embereket. Inkább azt szeretném megmutatni, hogy kis változtatásokkal és odafigyeléssel is lehet bárkivel csodákat tenni. Nyilván a kollégáim segítenek - a smink, a styling ennek alappillérei.

Gyakorlatilag arra tanítanál, hogy jobban megismerjem magam, mint amilyennek eddig láttam?

Igen, és a fotó ereje az, amit még nagyon szeretnék bemutatni. Szinte bárki, akivel a privát életemben találkozom, azt mondja, hogy róla nem lehet jó képet készíteni, rossz a fotóarca - ez egy nagy badarság. Én állítom, hogy mindenkiről születhet jó kép, és ki lehet hozni a saját magához képesti maximumot. Nekem ez lesz a célom, és hogy ehhez a fotózás összes eszközét felhasználjam - és nem a retusálásra gondolok, mert azzal nyilván bármit meg lehet csinálni. Azt szeretném látni, hallani, hogy amikor a képek elkészülnek, akkor az illető azt mondja magáról: úristen, hát ez nem is én vagyok! Ezt a mondatot nagyon sokszor megkapom. Ami kicsit furcsa, mert közben azt szeretném, hogy ő saját magát lássa, de persze ez inkább azt jelenti, hogy egy olyan arcával, karakterével szembesül, amit nem szokott meg, és ez nyilvánvalóan pozitív. Rácsodálkozik, hogy belőle is lehet ilyen jót csinálni. Hát ez az én célom. Mert ezt még csak feltételezni sem merik! Nyilvánvalóan ez annak is köszönhető, hogy nem kerültek még olyan szituációba, ahol valakik csak és kizárólag velük foglalkoznak, rájuk figyelnek. Jó lenne, ha az élet egyéb területein is megkapná ezt az ember, de hát ez a hétköznapokban ritkán adatik meg - de legalább itt, nálunk igen.

Nincsen általános recept. Mindenkihez más út vezet, ezért olyan ez kicsit, mint a pszichológia. Amit én teszek, az elsősorban az, hogy ráhangolódom. Elég gyorsan le lehet venni, hogy ki milyen. Már gyakorlott vagyok, azt körülbelül megérzem, hogy milyen viszonya van a fotózáshoz, mit gondol magáról, és melyek azok a dolgok, amiket erősíteni kell benne. Ha valakinek gyönyörű a kézfeje, de mondjuk a hajszínét nem szeretem, akkor nem arról kezdek el beszélni - hanem a kezét dicsérem. Mindig a pozitív energiák felé közelítünk, és ez elég gyorsan szétáramlik a testében. Ez átjön a képen. A megfelelő zene, környezet, az ott lévők mosolya - mind számítanak.

Mi történik a jelentkezővel? Bejön...

Remegő lábbal... És pont ezt élvezem egyébként még benne. Valószínűleg ez az én perverzióm - ha úgy vesszük -, hogy valaki remegő lábbal megérkezik, és önbizalommal tele távozik. Általában a smink és haj elkészítése közben is oda szoktam menni és egy pillanatra megmutatom magam, megpróbálom levenni, hogy hogyan néznek rám, mennyire boldogok azzal, amit a tükörben látnak, és amikor készen vagyunk a fotózásra, akkor kezdődik az én kis táncom.

Hisz a cél az, hogy lazuljon el.

Adja át magát, és higgyen nekem. Egyébként az én legnagyobb hitelem, amivel nagyon sokat játszom, hogy jó pillanatban adok visszacsatolást. Tehát abban a pillanatban, amikor eljött az ideje - megmutatok az illetőről egy képet munka közben. Az ég és föld - egy pillanat alatt kicserél mindenkit.

Van olyan, hogy magad is meglepődsz?

Hát van! Imádom! Rátapintottál a lényegre - nekem ez ettől is érdekes. Én nem tudom megmondani kép nélkül, hogy valaki fotogén vagy nem. A fotogenitás egyébként egy eléggé furcsa, megfoghatatlan dolog. Számtalanszor bejön hozzám egy hétköznapi ember, látom, hogy érdekes karakterű a feje, de abban a pillanatban, ahogy beáll a kamerám elé - az első 5 kockából tudom, hogy valakinek hogyan áll a fény. Nagyon meg tudok lepődni, és ezt is imádom. Mert ha egy ügynökségtől hozol egy modellt, az persze szép. Nincs meglepetés, de amikor bejön az utcáról egy nem tökéletes alakú, de valami elképesztő karakterrel bíró valaki - az fantasztikus élmény. Amikor ő is elkezdi érezni, hogy mifelé megyünk, az nagyon jó. Megdöbbentően rejtőzködőek tudunk lenni, de tényleg. Ezt lebontani vagy kibontani az igazi feladat! Annyira sok csajról csináltam már lime bookokat - könyvet a képeikből -, és elképesztő, hogy micsoda átalakuláson mentek keresztül! Jönnek a kis szürke egérkék, akikből csoda lesz, és végre látja, elhiszi, hogy belőle tényleg ez lehet. Mert nem ugyanazt látjuk a tükörben, mint amit a külvilág lát, és ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy saját maga is lássa: én így is tudok kinézni. Szembesül a saját - eddig nem ismert - szép oldalával. Ez önbizalomerősítő!

Miért jó a könyv? Hisz ott a CD.

Egy CD-t berak az ember a számítógépbe, és néha talán belenéz. Egy könyv ehhez képest ott van a polcon tárgyiasult bizonyítékként a szépségéről. Kézzelfoghatóvá válik, hogy ő bizony ilyen is tud lenni.

A képek, amiket te készítesz, felismerhetők. Mi bennük a közös? Ki vagy te bennük?

Ez nem tudatos. Nyilván vannak dolgok, amik tetszenek, és van egyfajta ízlésem. Talán az a "nánásis". Ízlésről pedig - ugye - nem lehet vitatkozni... Alapvetően nem vagyok tudatos ember. Az egész pályám inkább csak úgy "történt".

Talán édesapádtól örökölhettél valamit, hisz ő amatőr fotós volt.

Igen. Látásmódot és ízlést. A stúdióm falán kint van az egyik kedvenc fotóm, amit anyukámról csinált, talán 40 éve, de ma is bármelyik magazinba betehetnéd. Van benne valami lenyűgöző időtállóság. Ez az egyik, amit imádok egy fotóban, és én is próbálok arra törekedni, hogy érvényes maradjon. Iszonyú nehéz, de ha valamiben megjelenik, hogy készülhetett volna akár 30 évvel ezelőtt is, akkor érzem azt, hogy na, valami jót csináltam. Lehet, hogy ez kicsit hülyén hangzik, de nekem fontos.

Te nem reprodukálsz, hanem inkább teremtesz. Úgy jelenítesz meg egy autót, hogy bele akarok ülni, egy női testet pedig irigyelek. Az illúziókeltés irányába mentél el, nem a tényszerűség felé.

Amikor elkezdtem, azt hittem, hogy fotóriporter leszek, de gyorsan kiderült, hogy nem fog menni, mert nem vagyok egy könyöklős fajta. Fotóriporterként nyomulni kell és nem törődni azzal, hogy éppen ki áll az utadba. Nem merül fel, hogy: "kérlek szépen, erről lenne szó...". Én pedig mindig nagyon udvarias vagyok. Belőlem az a fajta agresszió hiányzik. Ezért is mentem talán az illúzió felé, mert ott mindig kitalálhattam, hogy mi milyen legyen. Elgondolom, megkérem, lassan eljutunk odáig. Kicsit olyan, mint a te szakmád. Nem az első kérdés a lényeg. Fel kell tenni harmincat, és talán utána megjön az a válasz, amire leginkább vártál. Én is így dolgozom. Kommunikálok a kamerán keresztül. Hogy megjelenjen az arcán, ami kell, vagy úgy forduljon, és megvannak a technikai eszközeim, hogy erre még rásegítsek. Persze vannak alapszabályok is: például fölülről nézve, egy ember fekve - akármit csinál - szép.

Kár, hogy nem úgy élünk! Na, mindegy. De jut eszembe! Testeket (is) fotózol, és annyira azt érzem, hogy tökéletesen ismered az arányokkal való játékot, az anatómiát.

A Barcsay album alapkönyv volt otthon, régen rajzolgattam is, de nem ettől tanultam meg az anatómiát, hanem attól, hogy irdatlan mennyiségű embert lefotóztam már meztelenül.

Az irdatlan az mennyi?

Fogalmam sincs. Több ezret. Azért én az elmúlt 12-13 évben folyamatosan dolgoztam, mondhatjuk, hogy munkamániás vagyok.
.
A világon az egyik olyan pasi vagy, akinek a legtöbb szép nő "megvolt"! Húúú...

Hát, igen...Viszont ilyen szempontból egy kicsit olyan vagyok, mint egy nőgyógyász. Nem úgy nézem a testeket. Nem is anatómiai ismeretem, hanem inkább érzékem van arra, hogy már tudom, ha valaki egy kicsit így vagy úgy fordul, akkor melyik izma hogyan fog látszani. Nemrég fotóztam egy rettenetesen kövér nőt. Ő boldog és elégedett volt magával, és ez látszott is rajta. Azért mert eljönni, és aktokat csináltatni. El kell mondanom, hogy bár nagy kihívás volt, mégis élveztem, mert annyira szokatlan volt, annyira más, mint amihez a szemem szokott, de azért beletört a bicskám egy csomó olyan pózba, fénybe, amit rutinból alkalmaznék. Azt ugye körülbelül tudom, hogy honnan kell valakit szépen világítani - na, nála egyáltalán nem működött, mert 150 kilós volt, és hát nem az volt a cél, hogy a súlyát mutassuk, hanem a szépségét, és nem retussal, mert azt nagyon nem akarta.

Ilyen szempontból te két dimenzióban szobrászkodsz.

Igen. Speciel épp most volt a 3 dimenziós kiállításom, ami még keményebb és még durvább, de igen. Az esetek nagy részében a két dimenzió az, amiért küzdünk.

De hogy lettél te a csajok fotósa? Az elsőre emlékszel?

Hát, Robertára emlékszem - még celluxszal ragasztgattuk a melleit. Akkor még nem volt az a számítógépes segítség, ami ma, és ha valakinek kicsit lógott a melle, akkor ez volt az egyetlen módszer, de talán ezt ne írd meg!

Dehogynem, ez vicces! Hát ez az ősretus! Az "ős-photoshop" - a cellux. Te jó ég! De mikor kértek fel először?

Az egyetemen fotóztam aktot - hisz feladat volt, de alapvetően divatfotókat készítettem és portrét. Aztán amikor másodszor vagy harmadszor indult az egyik népszerű erotikus férfi- és életmódmagazin, megkérdezték, hogy nem akarom-e kipróbálni - dehogynem! Ennyi. Aztán amikor mindenki elégedett volt, megkérdezték, akarok-e még? Persze! Ezért mondtam, hogy velem történtek a dolgok. Hívtak - mentem. Kevés dologra mondtam azt, hogy nem, és ez így is maradt. Az a bajom - ez az én keresztem -, hogy az a fajta ember vagyok, aki szereti magáénak tudni a dolgokat. Ami azt jelenti, hogy akkor, amikor elkezdtem dolgozni, amit kerestem azt nem elmulattam, hanem mindent visszaforgattam. Folyamatosan építkeztem. Nincs még egy olyan fotográfus, akinek ekkora stúdiója van, és ez nem azért van, mert ők nem elég ügyesek, hanem valószínűleg az ő igényük más. Pedig tudom, hogy néha kéne pihenni, de mégis: nekem ez kell.

Miért?

Nem tudom. Talán mert kényelmes ember vagyok. Le akarok ülni a székembe, azt akarom, hogy munka közben is jól érezzem magam, és ne kelljen azon izgulni, hogy jaj, meddig tarthat a fotózás. A stúdiómból ki van tiltva az óra! Ha dolgozni jönnek hozzám, és a stábból megkérdezi valaki, hogy meddig fog tartani - akkor volt nálam utoljára! Mert szerintem egy fotózás addig tart, ameddig a képek el nem készülnek. Szeretem, hogy ha az a nyugalom és általam kontrollált környezet vesz körül, amiben jól tudok dolgozni.

Tulajdonképpen csináltál magadnak egy boldog mókuskereket?

Pontosan, és épp most, a 38. szülinapomnál jutottam el arra a pontra, hogy elkezdtem ezen gondolkodni, hogy na, álljunk meg egy szóra! Mi is itt ez az egész? Mit akarok én? Hova hajtok? Én már nem tudok nőni, az itthoni kis közegünk nem engedi tovább, és nem tudok egy hónapban csak egy hónapot dolgozni, már az összes magazinnak fotóztam, minden létező kampányt megcsináltam. Tehát hova még? Érted?

Értem. És akkor?

Hát ez az! Valószínűleg külföld felé kellene mozdulnom. Ez egy opció, ha szakmáról beszélünk, miközben imádok itthon lenni. Itt van a kis feleségem, a kutyám - ez egy kényelmes, jó élet.

Akkor hogyan pakolunk most a mérlegre?

Nem tudom, ha meglenne a válasz, akkor ma már azt csinálnám. Én alapvetően boldog vagyok. Eddig állandóan mentem az új kihívások felé, és mostanában értem el oda, hogy fönt vagyok egy hegy tetején és csak ugrándozok fölfelé, de már nincs körülöttem más, csak sokkal magasabb hegyek - viszont messze innen... Tehát azon gondolkoztam, hogy le kellene gyalogolnom, átsétálni a másik hegyre, és kezdeni az elejéről. Utálok egy helyben topogni. Ezért is mozdultam a művészetek felé. Olyan képeket szeretnék készíteni, amelyekbemég inkább beleteszem magam. Lehet, hogy öncélú, de ez örömöt okoz.

Ha már ott állunk a hegy tetején, mi fog meg? Mikor száll át angyal a stúdión?

Ez egy érzés, egy pillanat. Azt már megfigyeltem egyébként, hogy van bennem egy technika, amit bármikor tudok használni, de most bulvár leszek kicsit: amikor Nórit fotóztam szerelmünk hajnalán - naná, hogy akkor készítettem a világ legszebb képeit! Ez az, ami nagyon ritkán jön. Csillanhat úgy a fény a pohár tetején, hogy abba is szerelmesnek lehet lenni... Azt hiszem, az a lényeg, hogy rá kell hangolódni valamire, hogy aztán megszülethessen valami. Ezért nem szeretem a futószalag dolgokat, mert azoknál nehéz.

Tehát lenni kell valami kémiának, különben nem működik.

Abszolút. Szerelembe kell esni a tárggyal vagy az emberrel.

A 150 kilós nővel is? Jaj!

Akár vele is. Persze nyilván nem úgy! De ez hozzátartozik. Nincs ezzel baj.

A Nánási nevet megtanultuk már jó néhány évvel ezelőtt, de hogy viselted, hogy mióta Ördög Nóra a feleséged megpróbáltak belőled celebet csinálni? Én téged inkább láttató, mint látszó embernek érezlek. Addig irigyeltek a meztelen csajokért, most meg már ezért is.

Hát persze, hogy irigyelnek. Amióta az említett magazint csinálom, mindenki megkérdezte, hogy milyen érzés meztelen nőket fotózni. Hogy ez a világ legjobb szakmája! Aztán onnantól kezdve, hogy Nóri a feleségem, ezt még többen mondják. De nem baj! A legfontosabb, hogy szeretjük egymást, és bármit megtennénk a másikért. Nem húszévesen kerültünk össze. Már mind a ketten tudjuk, hogy mit akarunk az élettől. Talán a legnehezebb, hogy a munkánkról le tudjunk kapcsolódni. Ebben is hasonlítunk, de töltjük egymást. Én sokkal motiváltabb és energikusabb vagyok, mint hét-nyolc évvel ezelőtt. Húz előre a mi kis életünk, és ez jó!

Ha találkoztam volna a kicsi Palkóval, aki bindzsizett otthon a papával a kis fotóműhelyben, mert volna ekkorát álmodni?

Tudod, mire vágytam régen? Amikor még nem volt ez a digitális őrület - kibontottunk egy doboz filmet, befűztük és nagyot nyeltünk, mert iszonyú drága volt. Elfotóztuk, lehívtuk, rettenetes költségekkel és sok nehézséggel. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd vehessek eggyel nagyobb kiszerelésben, húszasba csomagolt filmet, mindet elfotózhassam, dobáljam a dobozokat, és ne számítson!

Felismerted azt a pillanatot, amikor ez eljött?

Fel! Még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok - úgy nyolc éve volt...

Gyakorlatilag egy újabb, nagyobb "doboz" filmről beszélünk, amikor a másik hegycsúcsot emlegetjük - nem?

Bizony. Hát igen, az a kicsi Palkó menne fel a másik hegycsúcsra, akár most is, de közben meg szeretne családot, boldog életet, mert azt már megtanultam, hogy az legalább annyi örömöt ad, mint a munka, a siker.

Most azért közelebb jött egy hegy, ami talán könnyít a dilemmán, legalábbis egy időre - hisz megtalált ez a feladat: nőket fogtok átalakítani. Ez kihívás?

Épp jókor jött, és nagy kihívás - persze. Másfajta, de nagy, épp emiatt, hogy ezekből a remegő lábú nőkből bomba dögöket lehet csinálni - és azért ez egy jó érzés. Nincs mese. Én ezt úgy élem meg, hogy ehhez nagyon sokat teszek hozzá, és ez az, ami éltet és boldoggá tesz a szakmámban. Mert egy biztos: mindig fotós maradok. Hisz az vagyok. És mindig kell új feladat. Örülök, hogy ez megtalált. Irány az újabb hegy!