Szántó Dávid: "Igazságtalannak éreztem a dolgot" - Szily Nóra interjúja

Sietsz valahová, Dávid?

Kiskoromtól fogva sietek. Nem tudok várni. Elvileg évvesztesnek kellett volna lennem, de minél hamarabb akartam iskolába menni. Olvastam, írtam, számoltam - miért maradtam volna még egy évig nagycsoportos? Akkoriban kezdtem sietni, és ez így van a mai napig.

A szüleid tanítottak? Dávidkának mindent illett és kellett "korán" tudni?

Nem hinném. Nem olyannak ismerem őket. Nyilván érdeklődtem, kíváncsi voltam, ők pedig válaszoltak a kérdéseimre.

Ez a tudáséhség megmaradt ma is? Pirospontot gyűjtő fiúcska voltál?

Igen. Pirospontot és ötöst gyűjtő kisfiú voltam. Most próbálok visszaemlékezni. Csak néha volt négyesem, és ez a gimire is igaz.

Ismered a "karót"?

Dehogy ismerem.

A beírást?

Áááá...

Az osztályfőnöki intőt?

Általános iskolában majdnem kaptam egyszer, de megúsztam, mert nem tudtam fütyülni. Valaki fütyült óra közben, a tanító néni kihívta egyesével a gyerekeket, mert senki sem vállalta magára az esetet. Mivel én még nem tudtam fütyülni, ezért nem kaptam intőt. Aki tudott, az mind kapott.

A nemtudás is jövedelmező volt az esetedben. Szerettek a többiek? A strébert általában nem kedvelik.

Állj! Én nem voltam stréber, aki állandóan kilóg a padból és jelentkezik. Szégyen, de utáltam házi feladatot írni, nem szerettem a kötelező olvasmányokat, nyilván azért, mert mindig tele volt a napom. Úsztam, iskolában voltam, úsztam, hazamentem, lefeküdtem. A tanulással soha nem volt problémám. Egyszerűen csak ment - hála a jó égnek!

Emlékeid szerint korán vagy inkább későn érő típus voltál?

Gondolkodásban sok tekintetben korán felnőttem, de lelkileg későn érő voltam, akinek a családja és az anyukája a mindene. A feleségemmel és magammal is nehéz volt elfogadtatni, hogy valamilyen szinten kiszakadtam a gyermekkori közegből, az otthonomból.

A családod volt a fő bizalmasod?

Igen. A testvéreim, a nővérem, a húgom - megkérdőjelezhetetlenül. Az öcsém 10 évvel fiatalabb nálam, ő egy kicsit később csatlakozott hozzánk, de immár négyen alkotjuk a lehető legszorosabb családi csapatot mind a mai napig. Nem könnyű közénk bekerülni, ezt mindannyian tudjuk, saját nyelvezetünk, stílusunk van, tényleg iszonyatosan összetartók vagyunk. Hiába vagyunk elfogadóak, egy külső ember mégiscsak azt érzi, hogy kívülálló. Dórának, a feleségemnek sem volt egyszerű, hisz van 20 évnyi előnyünk, a múltunk.

Saját nyelv? Mondj példát!

A húgommal régebben gyakran beszéltünk "visszafelé" egymással. Erre nem tréningeztem, de most is simán el tudnám mondani a szavakat fordítva.

Hadd halljunk egy mondatot! Mi a válasz a "hogy vagy" kérdésre?

Koygav lój noygan.

Tessék?!

Nagyon jól vagyok.

Juj! Képes vagy rögtön megfordítani a szavakat?

Persze! Ennél sokkal bonyolultabb szavakat is, de ez már rég volt. A gimnázium végén gondolkodás nélkül ment. Megjelenik a szó a fejemben és csak el kell olvasni visszafelé.

"Csak..." Aha! Viszonylag egyszerű szabály. Neked képes fordítva járni az agyad?

Igen.

Ha ezzel tovább viccelődünk - egyébként is igaz ez? Képes vagy a dolgok fonákját látni? Talán ezért tudsz szinte mindig mosolyogni?

Igen. De jó...! Még ezen sosem gondolkoztam el, de biztos. Te pszichológus is vagy?

Szerinted?! Tényleg, mitől vagy ilyen derűs, amit szinte folyamatosan sugárzol? Téged nem cibált meg az élet?

Szerintem nem. Kaptam pofonokat én is, de valószínűleg nem akkorákat, amelyektől rosszkedvűvé kellett volna válnom.

Kevesen tudják, hogy 5-6 éves korukban mik szeretnének lenni. Bár a sportriporterségről kevés fogalmad lehetett még akkoriban, de már gyerekként közvetítetted a saját edzéseid fejben. Aztán valóra vált az álmod - ez sem gyakori.

Én az álmaimat inkább célként fogalmazom meg, és épp azért, mert mindent korán akarok, hajtom magam feléjük - ezért tudom elérni őket. Ha nem szerettem volna mindenáron sportriporter lenni, akkor lehet, hogy nem jött volna össze ilyen korán, vagy nem sikerült volna egyáltalán. Bennem volt, hogy igenis ott akarok lenni, hisz imádom, és ezért mentem és csináltam.

Egy közvetítés alatt elképesztő mennyiségű információt kell fejben tartani. Edzetted az agyad, hogy a memóriád így működjön?

Külön nem tréningeztem. Ez is egy szerencsés adottság, olyan, mint ahogy ötös voltam mindenből, ezért nem tanultam halálra magamat, mert nem volt rá időm. Annak idején elolvastam a Nemzeti Sportot reggel, és este föl tudtam volna mondani az összes eredményt belőle, de nem csak én vagyok így ezzel. Szerintem ahhoz, hogy valaki sportriporter legyen, kell, hogy legyen egy ilyen defektje. Nem azért, mert leül és bemagolja, hanem mert szinte magától megmarad az infó.

Nemcsak azt tárolod el, ami aktuálisan fontos, hanem van egy "fiókos szekrény" az agyadban, és ott vannak benne az adatok?

Persze. Úgy 2000-ig visszamenőleg biztos.

Azért ez fantasztikus! Van még hely?

Nem tudom, de még bírom!

Sokáig úsztál - jó a monotóniatűrésed is?

Annyira nem. Ha megkérdeznéd bármelyik úszót, azt mondaná, hogy ez nem egy unalmas sport. Kívülről azt látod, hogy nézi alul a csíkot és megy föl-le, föl-le, de egy edzés nem csak ebből áll. Ott feladatok vannak.

Valaki zenét hallgatva úszik, te meg gondolkoztál. Tényleg közvetítettél, miközben szelted a hullámokat?

Valamivel el kellett foglalni magam, de azért ez nem úgy nézett ki, hogy beugrottam a medencébe és két és fél órán keresztül közvetítgettem. Amikor az ember úszás közben különböző feladatokat teljesít, akkor nem tud gondolkozni. Akkor kizárólag arra összpontosít, hogy kibírja levegővel a falig, vagy hogy megelőzze a mellette lévőt.

Szeretsz versenyezni? Azt már tudom, hogy magaddal és az idővel igen.

Hát épp ez az! Furcsa, de belőlem azért nem lett nagy úszó, mert nem vagyok jó versenyző típus. Edzésen mindenkit meg tudtam verni. Például Rózsa Norbival úsztam együtt, aki akkor már olimpiai bajnok volt. Felálltunk egymás mellett a versenyen, én "elizgultam" a dolgot, nem tudtam kihozni magamból azt, ami az edzések alapján bennem volt, és kaptam tőle 15 métert.

Nem lehet jó ezzel szembesülni.

Engem annyira nem zavart. Megmondom, miért nem. Amikor erre rájöttem, tudtam, hogy az úszással nem azt fogom elérni, hogy olimpiai bajnok leszek, hanem azt, hogy lesz egy biztos alapom a sportriporterkedéshez.

Ez jól hangzik, de mégis ennyi küzdés és áldozat után...

Igazán én sem értem. Utólag visszanézve egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg felkeltem minden reggel 4.15-kor, zötykölődtem a hideg buszon, trolin a húgommal kettesben, végigaludtuk az utat, aztán becsobbantunk a hideg vízbe, majd végigcsináltuk a napot. Hihetetlennek tűnik, pedig így volt. Nem boldogan, mosolyogva, hanem egyfajta - nem is tudom - kötelességtudatból talán. Annak ellenére, hogy nem vagyok jó versenyző típus, azért ifi szinten egész jó voltam. Országos bajnokságot is nyertem. Hülye lettem volna abbahagyni. Ugyanakkor egy külső szemlélő tisztán láthatta, hogy igen, ez a fiú nagyon ügyes, megnyerte az országos bajnokságot, de nem öt méteres előnnyel, mint egy Gyurta Dani, tehát valószínűleg nem lesz belőle olyan szintű úszó.

Végül olimpiákra így is kijutottál, bár a londonira nem. Fáj, vagy ezt is el tudod engedni?

Fájt egy-két hétig. Igazságtalannak éreztem a dolgot, de mégis könnyen meg tudtam emészteni. Magamat is megleptem azzal, hogy így el tudtam engedni. Ebben biztos közrejátszott, hogy az olimpia előtt született meg a harmadik gyerekem. Tavasszal sokat sakkoztam gondolatban, hogy úristen, hogyha mégis megyek, akkor hogy fogjuk ezt megoldani? Majd meglepem őt és hazajövök arra az egy napra, vagy megpróbáljuk elcsúsztatni a szülést, vagy hogy lesz? Törtem a fejem, de végül is megoldódott a probléma.

A sors kegyes volt. A rosszból is jó kerekedett. Néha nem jut eszedbe, hogy vajon meddig tart ez a szerencsés időszak?

Soha, ha ez jutna eszembe, akkor talán ott vége is lenne. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de úgy gondolom, hogy azért, hogy ilyen sorsom legyen - teszek is. Eszméletlen sok lemondással járt az úszás, mert hiába voltam én - állítólag - központi figura a gimnáziumban, mégsem vettem részt osztálykirándulásokon, nem maradhattam ott délután focizni vagy bulizni a többiekkel.

Nem is volt lázadós, bolond kamaszkorod?

Az én bolond kamaszkorom kimerült annyiban, hogy az egyik nyáron pirosra, a másikon kékre festettem a hajamat. Ez volt a legnagyobb őrültségem.

Jól nézhettél ki! Aztán huszonévesen egyetemistaként sem volt bulizás, hajnalozás?

18 évesen kerültem be a tévébe. Éjszaka a riportokat vágtam, nem buliba jártam. Egy csomó minden nem fért bele az életembe, amik lehet, hogy egyszer majd utólag hiányozni fognak, de most még nem ezt érzem.

Az sem gyakori, hogy egy 31 éves srácnak három gyereke van - ilyen "korán"!

Nekem az is egy vízió volt, hogy feleségem és családom lesz. Már az oviban is minden barátnőmben a feleségemet láttam. Én nem flörtölni akartam, hanem feleséget keresni.

Ha nem is az oviban, de az egyetemen megtaláltad őt nyolc éve, aki szintén olyan pörgős, mint te? Ki a másik feled?

Közösen rohanunk! Dóra is jön velem.

Az se volt kérdés, hogy hány gyereket szeretnétek és milyen hamar?

Amikor tervezgettünk, azt tartottuk ideálisnak, hogy három gyerekünk lesz majd. 2007-ben az esküvőnk után azért nem gondoltuk, hogy öt év múlva már valóra válik! Tényleg. Egyébként valószínűleg azért kerestem a feleségemet minden barátnőmben, mert ezt a felelősséget, az apa felelősségét nagyon korán kialakítottam magamban. Láttam, amit apukám csinált, és tudtam, hogy majd én is úgy teszek. Felelősségteljesen gondolkoztam - nem mondom, hogy kiskorom óta, de az biztos, hogy a gimnázium óta igen. Nem úgy kell elképzelni, hogy megpróbálom tökéletesen lemásolni a szüleim életét. Egész egyszerűen van bennem egy értékrend, amit otthonról kaptam, és ugyanezt viszem tovább. Nincsenek konkrét elvek, csak élem az életem és nevelem a gyerekeimet úgy, ahogy belülről jön.

Nincsenek leírt szabályok, de mégis megfogalmazható az, amiket kaptál?

Bár patetikusan hangzik, de a feltétlen szeretet az első, utána jön az összetartás. Ide sorolom még a sportot is, vagyis a mozgás szeretetét. Ezeket igyekszem továbbadni.

A maximalizmust nem mondtad, pedig olvastam, hogy pontozod magad egy tudósításnál. Tízes a skálád, és 8 és fél pontnál még nem adtál magadnak többet soha.

Engem ez nem frusztrál, sőt, inkább inspirál! Ez azért van, mert tudom, hogy lehet még jobban csinálni.

Mitől vagy ilyen ambiciózus? Amikor egy nagy vágy teljesül, akkor hogyan születik a következő?

Már ott van valahol a fejemben, még ha nem is látom egészen tisztán. Amikor elértem, hogy egy világbajnokságról közvetítsek - ami egy óriási álom volt -, akkor abban a másodpercben megszületett a következő cél: egy év múlva az olimpián szeretnék lenni! Minden gyerek vágya, hogy egyszer kijusson oda. Amikor vége lett az athéni olimpiának - ami szenzációs élmény volt -, akkor felmerült bennem, hogy vajon milyen lehet Pekingben egy olimpiát közvetíteni? Sőt, azon túl, hogy életem első olimpiája volt, egy olyan félelmetesen nagy feladatot is megkaptam, mint a záróünnepség közvetítése. Amikor befejeztük már ott motoszkált bennem, hogy milyen lehet egy megnyitó? A vágyak jönnek egymás után! Mindig van következő.

Most benne vagy az ország egyik legnépszerűbb riportműsorában mint riporter. Másfél éve elbúcsúztál attól a fészektől, ahol televíziós lett belőled. Az ilyen váltások is könnyedén mennek?

Nagyon nem. Nem véletlen, hogy nagyon sokáig nem tudtam abbahagyni az úszást, mint ahogy az sem, hogy a barátnőimben mindig hosszú távú kapcsolatot kerestem. Ugyanígy működöm a munkában is. Annak idején úgy mentem be az MTV-be - emlékszem arra a beszélgetésre Mezei Dani kollégámmal -, hogy jaj, de jó, hogy itt vagyok! A következő 50 évre megtaláltam a helyemet! Ő kinevetett.

Holtomiglan-holtodiglan gondolkozol abban, amire igent mondasz?

Igen, abszolút. Ezek szerintem a biztonság iránti vágyból fakadnak.

Nem vágod be magad mögött az ajtót.

Soha! Azt a döntést is két évig rágtam, és igyekeztem minden ajtót nyitva hagyni magam mögött.

Most hogy rendezted be az életed? Készítesz közéleti riportokat, versenyeket, mérkőzéseket is közvetítesz - vannak céljaid -, de például te magad mennyit sportolsz?

Az van most leghátul. Magam előtt is szégyellem. Pedig imádok mozogni, csak eljutottam oda, ami már kiskoromban is igaz volt, hogy a 24 óra túl kevés. Most meg pláne!

Van időd saját magadra?

Nincs, és tudom, hogy ez nem jó. Néha leülök és elgondolkozom rajta. Látod, ez jelzi azt, hogy azért én is felnövök lassan. Már nem vagyok az a kisgyerek. Le tudok ülni és gondolkozni. Érzem, hogy kellene, nemcsak "én-idő", hanem "Dóra-idő" is, de most nyakunkba szakadt a nagycsalád és a rengeteg munka, ezért most van először olyan érzésem az életemben, hogy ez egy kicsit sok. Korábban meg se kottyant az az életritmus, amiről meséltem, de most van három gyerekem! Az is igaz, hogy soha nem jut eszembe, hogy ez nem jó így. Én tényleg szeretem mindazt, ami van. Majd talán nyugdíjasan ülünk Dórával kettesben a kandalló mellett és éljük az életünket.

Te, aki ennyi helyen szeretnél maximálisan teljesíteni, nem küzdesz időnként bűntudattal, hogy itt is vagyok, ott is vagyok, de nem is vagyok sehol?

Nem. Ilyen nincs. Én mindenütt a maximumot hozom ki magamból. Most itt vagyok veled. Nem gondolkozom azon, hogy ezután mi jön. Azután elbúcsúzunk egymástól és egy kicsit "naplós" leszek, aztán a Digisporton a stúdióban ülve felkészülök mint kommentátor.

És a közvetítés vége után?

Akkor megyek haza, és apa leszek.