Vujity Tvrtko: "Szeresd meg az életedet!"

Minden riporternek eljön a rémálma: amikor leblokkol, elront valamit, vagy baromságot kérdez. Számomra 92-ben jött el ez a pillanat. Nem, nem 1992-ben és nem is 1920 évvel ezelőtt. A helyszín ugyanis Észak-Korea volt, ahol az időszámítás Kim Ir Szen Nagy Vezér Elnök Elvtárs születésnapjával kezdődik.

Szóval álltam Kim Ir Szen Nagy Vezér Elnök Elvtárs (bocsánat, ezt soha nem szabad rövidíteni) szülőhelyén, egy perccel korábban az édesapja első kaszáját koszorúztuk meg, amikor is elhagyta a számat az a mérhetetlen ostobaság. Pedig akkorra már túl voltam Kim Ir Szen Nagy Vezér Elnök Elvtárs porcelánfajanszokra állított Mercedes gépkocsijának megkoszorúzásán, meghajolhattam bebalzsamozott holtteste előtt és ittam abból a kútból, amiből ő is ivott. Megtudhattam, hogy a Nap akkor kél, amikor ő felkel, és akkor nyugszik, amikor aludni tér. Láttam és hallottam a helyieket zokogva imádni saját istenüket, végignéztem, ahogy a 32 méteres bronzszobrának talapzatát térden állva sikálják, ezen kívül megnéztem vagy ötszáz festményt is róla.

Mégis voltam olyan ostoba, hogy a kasza előtt beszélő, amúgy felettébb csinos idegenvezető hölgynek feltettem a következő kérdést: "Mondja, örül, hogy itt dolgozhat?"

Már Csonlak (papíron tolmács, valójában titkos ügynök) tekintetéből éreztem, hogy életem leghülyébb kérdését tettem fel. A tárlatvezető lány elhomályosodó tekintete, elcsukló hangja, remegő ajkainak látványa mutatta meg igazán, mennyire gázoltam bele a hölgy legintimebb szférájába, legnagyobb büszkeségébe.

"Minden testvéremnek álma és vágya, hogy itt dolgozzon. Kim Ir Szen Nagy Vezér Elnök Elvtárs sosem múló fénye ragyogja be életemet. Nincs ennél nagyobb megtiszteltetés egy észak-koreai ember számára!" - válaszolta ökölbe szorított kézzel, sírással küzdve is elszánt tekintettel.

Kevesen jártak erre. Alig páran tudják, milyen az éhezés Észak-Koreában. Amikor Szilágyi Béla barátommal végignéztünk egy érzéstelenítés nélkül végrehajtott műtétet a sariwoni Rákosi Mátyás Magyar Kórházban (tőle kapták ajándékba, és azóta nem volt rendszerváltás, miért neveznék át?!), akkor sok mindent megértettem a világból. Amikor pedig láttam, ahogy a frissen műtött beteget betolták az úgynevezett "gyógyulószobába", ahol egy katonai orvos Kim Ir Szen Nagy Vezér Elnök Elvtárs politikai nagygyűléseken elmondott beszédeiből olvasott fel a jajgató férfinak, nos, akkor elszégyelltem magam. Nekem van problémám? Az a baj, hogy néha nem indexelnek előttem? Hogy hülye a szomszéd, szigorú a főnök?

Ismerd meg a halált, s megtanulod értékelni az életedet! Miért írom mindezt? Mert a hét híre, hogy Kim Dzsong Un Bölcs Vezető Főtitkár Elvtárs kivégeztette a volt szeretőjét. Ezzel nagyapja, Kim Ir Szen Nagy Vezér elnök Elvtárs és édesapja, Kim Dzsong Il Szeretett Vezető Főtitkár Elvtárs nyomdokaiba lépett. Igaz, neki még van mit bepótolnia. Például virág még nincs elnevezve róla. A kimirszenilia és a kimdzsongilia ugyanis már régóta a nemzet orchideái arrafelé, róla meg semmi. Sok minden megviselheti egy diktátor agyát. És hogy mit tett az egykori szerető? Túl sokat tudott vagy egyszerűen elsózta a vacsorát? Ki tudja. Mindenesetre rájöttem az írásom elején megidézett kérdésem ostobaságára. Mert hogyan is válaszolhatott volna másképp szerencsétlen kislány arra a mondatra, hogy "Mondja, örül, hogy itt dolgozhat?"

Sokszor törtem a fejem azon, hogy a könnyei vajon igazak voltak-e. Mindig arra jutottam, hogy igen. Miből gondolom? Nos, azért, mert abban az országban, ahol reggeltől estig kültéri hangszórókból bömbölnek a Nagy, a Szeretett és Bölcs Vezető Főtitkár Elvtársak dicsőítésére írt hősi dalok, egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is dúdolom őket. Pedig csak egy hétig voltam ott, ahol ennek a bájos idegenvezető kislánynak egy életet kell leélnie...