Ha apám börtönbe került, én is oda kerülök?

Az elzárás ugyanúgy krízishelyzetet teremthet a családban, ahogy egy tragédia, haláleset, baleset vagy súlyos betegség. A gyerekek számára azonban még nehezebbé teheti a helyzetet a tudat, hogy az a személy, aki az ő személyes biztonságáért lenne a felelős, aki a mindennapi betevőt teremtette elő, akire (jó esetben) felnézett, vagyis az elsődleges személy az életében bűnt követett el, ami miatt ki kell szakadnia a családjából.

Bár több statisztika is arról tanúskodik, hogy a bebörtönzött személyek jó része veszélyeztetett környezetből, rosszul működő, bántalmazó – vagy nem létező - családból kerül rács mögé, a gyerekek a végsőkig próbálnak azonosulni azzal a személlyel, akitől függnek. Vagyis még egy bántalmazó apa is jobb lehet (vagy jobbnak tűnhet) a gyerek számára, mint a családjától „elszakított” börtönbe zárt édesapa. Az is lehet azonban, hogy igazából megkönnyebbülést hoz az apától való megszabadulás, ám ilyenkor a szégyen és a harag mellé bűntudat társul, vagy tökéletesen összezavarodik érzelmeit illetően a gyerek, hiszen hogyan is „örülhetne” valaminek, ami a családját egyébként megbélyegzi.

Olyan leszel, mint az apád!

Laci, aki ma már felnőtt férfi, kiskamasz korában, alig 12 évesen szembesült azzal, hogy apját lopás és garázdaság miatt börtönbe zárták.

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mi nem tudtunk arról, mi mindent követ el apánk. A nővéremet meg az öcsémet is megpróbálta belevonni, nem is egyszer a stiklijeibe. Néha kibújtunk alóla, néha nem. A tanítása mégis egy életre az agyamba égett: amikor ugyanis kérni merészeltem egyszer valami ajándékot - egy elemmel működő játékautót szerettem volna nagyon -, azt üvöltötte, hogy ha ilyen flancos holmit akarok, hát lopjak magamnak. Ugyanez volt, ha valami finomat akartunk enni, apám szerint meg kellett volna szerezni, amit akarunk és kész. Ez volt a minta. És ezt személyes példával, üvöltéssel, sokszor veréssel is igyekezett megértetni velünk. Én azonban nem akartam így élni, ma sem tudom, miért volt bennem ellenállás. Milyen úton fejlődött az apámnak ellentmondó morális érzék. Amikor apám lebukott és börtönbe került, egyfelől megkönnyebbülést éreztem, hiszen nem volt mindennap jelen az életemben, nem tudott megütni, számon kérni, vagy kényszeríteni olyasmire, amit én nem akarok, másrészt iszonyúan féltem, hogyan maradok életben. Mit eszünk majd, lesz-e áram a lakásban, vagy tud-e anyám cipőt venni a sulikezdésre. De azért ennél is bonyolultabb volt a helyzet, mert nem lehetett eltitkolni azt, hogy apám börtönbe került. Nem volt ez olyan nagy szám a környéken ugyan, ahol akkoriban laktunk, de a suliban már igen. Néha csak megbámultak, összesúgtak a hátam mögött, máskor azonban csúfoltak miatta. Csúfoltak a börtöntöltelék apám miatt. Sokat verekedtem. Ha én győztem, akkor azt mondták, hogy olyan vagyok, mint az apám, majd én is börtönbe kerülök. Évekig rettegtem ettől, és be is következett. Anyám megbetegedett, én meg, hogy pénzt szerezzek, belementem egy piti dologba. Én vittem el a balhét: alig húszévesen húztam le egy évet rácsok mögött. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy végleg szakítok azzal, amit apám képviselt. És még egy gondolat: amikor apámat lecsukták és ment a balhé a suliban, meg jött az a sok szar, amit miatta kellett lenyelnem, többször is azt kívántam, hogy inkább lenne halott, csak ne kellene szégyenkeznem miatta. Túlságosan is égetett a bélyeg.”

Hazajött, hogy "megöljön"

Eszter első és egyetlen emléke az apjáról brutális. A Life.hu-nak írt leveléből idézünk: "Miért kellett úgy felnőnöm, ahogy? Az elfogadhatóság, szerethetőség örök bizonytalanságában. Értéktelenség-tudatban. Azzal az érzéssel: engem valahonnan a Marsról dobtak ide, soha egyetlen ember nem lesz képes megérteni, elfogadni, szeretni.
Miért?
Mert a biológiai apám börtönből tért haza, inni akart, ehhez pénz kellett, anyám pedig nem adott neki. Ekkor apám az erő jogán akart célt érni és megverte őt. Nem járt sikerrel. Ekkor velem folytatta. Ököllel ütött az arcomba, fojtogatott, falhoz vágott, kést szorított a nyakamra. Megkapta, amit akart. Egy kórház intenzív osztályára, majd állami gondozásba, és intézetbe kerültem. És már soha nem fogok úgy bízni egy férfiben, mint egy nőben. Mióta az eszemet tudom: ez már lehetetlen. Óriási hazugság lenne azt állítanom, mindenre emlékszem ennyi év távlatából, hiszen csecsemőkori élményem „anyám elbeszélése” alapján maradt meg, de az biztos, hogy félig agyonverve kerültem kórházba, mindössze tíznaposan. És a börtönből hazatérő apám tette ezt velem, aki a börtönbe is ment vissza."

Nekem nem jár a düh luxusa

Anna szintén állami gondozásban nőtt fel. Négyéves volt, amikor gyilkossági kísérletért börtönbe került az apja. A gyerekei szeme láttára szurkálta össze részegen az egyik haverját.

„A börtön, mint olyan nekem egy ideig nem jelentett semmit, sokkal jobban féltem a rendőröktől, mert a tény, hogy apámat 'elveszítettem', hogy intézetbe kerültem, hogy fenekestül felfordult az életem, azt a rendőrök megjelenéséhez kötöttem. Még kamaszkoromban is összerándult a gyomrom, ha megláttam egy rendőrautót. Azt azonban tudtam, ezt hamar megértették velem a nevelőszüleim, hogy apám 'gyilkos', bűnös, rossz, börtöntöltelék. Szégyelltem az apámat. Soha nem beszéltem róla senkinek. Egyszer az egyik osztálytársnőm bátyja is börtönbe került. Nagyon sírt, és amikor kérdeztük, mi a baja, azt füllentette, hogy kórházba került a testvére. Később megtudtam, hogy börtönben van az a testvér, és hogy az anyukája akarta megőrizni a titkot. Akkor sem árultam el a saját apámról semmit. Hiába szerettem az osztálytársamat, még vigasztalásul sem voltam hajlandó megosztani vele a saját titkomat. És a kétségeket önmagammal kapcsolatban: ha apám képes volt erre, ha késsel támadt egy másik emberre, akkor én is ilyen leszek? A gyerekkorom kész megalkuvás volt. Fegyelmeztem az érzéseimet, az indulataimat, nehogy odajussak. És néha még mostanában is, ha 'felkapom' a vizet, ijedten hátrálok meg saját magamtól. Még akkor is, ha magam védtem, védem azzal a haraggal. Mert nekem nem jár a düh érzése. Ki tudja, hova vezet.”

A Life.hu szakértője, Majsai László pszichopedagógus véleménye szerint rendkívül fontos az otthon maradó szülő, valamint a környezet támogatása, ám azt, hogy mit kommunikál a szülő a gyerek felé, függ a szülő döntésétől, hogy együttérzést szeretne a gyerekben ébreszteni, esetleg szövetséget kötni. Az is lehet, hogy mindezt szeretné titokban tartani a család.

"Bár nem vagyok híve a titkolózásnak és a hazugságnak, néha talán az a jó, ha a gyerek nem tudja, merre van a börtönben lévő szülő, ezt azonban csak a felnőtt tudja eldönteni a körülmények mentén. Fontos kérdés, hogy miért került börtönbe a szülő (maradjunk az apánál), hogy bűnöző életmód miatt, vagy elkövetett egy ostoba hibát, esetleg közlekedési baleset miatt csapott le rá az igazságszolgáltatás. Az is fontos, hogy ne legyen szélsőséges a kommunikáció: a börtönbe került személy ne legyen 'mumus' a gyerek előtt, de az ártatlanságát sem érdemes hangsúlyozni, hiszen akkor a gyerekben csak tovább növekszik a bizonytalanság. Ha tudja a gyerek, hogy a szülő börtönben van, és valójában jó volt a kapcsolat azzal a szülővel, akkor a kapcsolattartás is különös jelentőségű. Ez azonban talán úgy helyes, ha levelezésre és telefonhívásokra korlátozódik. Nem kell feltétlenül drámai erővel megismertetni a gyereket a börtönkörülményekkel. A zárt ajtókkal, az őrökkel és a sivár légkörrel. Ha kérdez, akkor viszont a tájékoztatás legyen korrekt. Nem kell szépíteni, de nem is kell még rosszabb képet festeni, mint a valóság. Ugyanakkor a gyerek életkora is fontos, ettől függ, mit és mennyit mondjon neki a vele maradó szülő."