Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Hatalmas pofont kaptam!

Szia, Anyu! Atyaég, mindjárt négy óra és még nem értem be a színházba. Na jó, igazából fél ötre kéne menni, mert ötkor kezdünk, de ez egy speciális helyzet most. Titokban kell gyülekeznünk, ráadásul a zenekari próbateremben. Meglepjük és köszöntjük őt. A szubrettkirálynőt. A zseniális Oszvald Marikát, aki két napja kapta meg a Kossuth-díjat. Amikor az idei névsor került szóba akárhol, a szokásos magyar vircsaft szerint egyes nevek hallatán beindult a fikázás, fanyalgás, felháborodás.

Azt azonban senkitől nem hallottam, hogy ne értett volna maximálisan egyet Marika díjazásával. Az övé valóban egy életmű. Most pedig olyanokat hozott össze erre a kis ünnepségre a személye, akik talán évek óta nem álltak kapcsolatban egymással. A színház régi vagy régen elfeledett sztárjai is itt vannak, csakúgy, mint a jelenkori csillagok. Nyüzsgő méhkas az egész terem, és amikor belép Marika, rázendítünk a “Te rongyos élet!” refrénjére, és óriási ovációba torkollik az egész.

Istenem, milyen fura, évek óta játszom ebben a színházban is, és eszembe jut, hogy gyerekként mennyire nem gondoltam, hogy az a kis tűzrőlpattant csoda, akit a színpadon bámultam sokszor, a kollégám lesz egyszer. Emlékszel, anyu, frászt kaptál, amikor elmeséltem, hogy azt a trükköt, amikor Marika a Cirkuszhercegnőben egy óriási gömbön egyensúlyozva lépked a színpadon, én majd kipróbálom a játszótéri tornaórán egy medicinlabdával.

Szerencsére az első pillanatban kiderült számomra, hogy ehhez több kell, mint elhatározás, úgyhogy békében megváltam a medicinlabdától. Imádtam nézni Markát, mindig is. Olyan kisugárzása kevés embernek volt operett színpadon, mint neki. Sőt, úgy érzem, a szubrettek egy része rá akart hasonlítani. Azt a jellegzetesen gyöngyöző kacajt próbálta erőltetni sok kolléganőm, ami csak neki állt jól. Azt az energikus, cserfes, “szubrettes” játékstílust próbálták majmolni többen is, ami az övé volt. Ő maga az operett.

Szóval imádom, pedig felpofozott engem. Sőt, évekig folyamatosan művelte ezt. Ugye, tudod, anyu, mire célzok?! No, igen, persze, a Csókos asszony című operettre, ahol ő Hunyadiné, én pedig Ibolya Ede bőrébe bújtam sokszor. Az egyik jelenetben Hunyadiné tehetetlenségében arra ragadtatja magát, hogy lekever egyet szegény Edének. A próbákon arra gondoltam, hogy itt majd bevetjük a főiskolán tanult módszert, az “olyan, mintha” pofont, amit a néző elhisz, de azért mégsem igazi.

Azzal nem számoltam, hogy mindez majd nehezen lesz összeegyeztethető Marika vérmérsékletével, aki egyszerűbben kivitelezhetőnek tartotta, ha tényleg lekever egyet nekem. Előadásokon az is előfordult, hogy ha nem találta el eléggé az arcom, mert ahogy fogalmazott, olyan vékony szemből, hogy alig látni, akkor még egyet lekevert, amíg nem csattant egy jót, addig nem adta fel. Persze ezen jót röhögtünk, és igaziból próbálta a nyakamat eltalálni, hogy ne fájjon. Ez többnyire sikerült is, kivéve akkor, amikor a fülemet csapta telibe.

Teljesen mindegy, azt csinál velem, amit akar. Az ujja köré csavart már épp elégszer, amikor nézőként rajongtam érte. Ez a kis pofonmizéria már belefér.