Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Azok a bizonyos fellépések...

Szia, Anyu! Tudod, mennyire imádom az úgynevezett fellépéseket! Amikor nem egy színházi csapat tagjaként kell helytállnom, hanem egyedül viszem a bőröm a vásárra. Persze, ha olyan világot élnénk, és léteznének még mondjuk irodalmi önálló estek, akkor értelemszerűen járhatnám az országot versmondó fiúként is. Végül is színészként ez papírforma lehetne, de a sors más vonalat rajzol a füzetembe, és 1997 óta, amióta az első poplemezem megjelent, ezek a fellépések a dalokról, a bulikról szólnak. Sokszor én is alig hiszem el, hogy ez megtörtént velem. Szent meggyőződésem, hogy ez leginkább egy dalnak köszönhető, és az nem a Ding-Dong. Közönség előtt elsőként az Állj meg, kislány!-t , a remek Ihász-Heilig-dal feldolgozását énekeltem, és hogy ilyen hosszúra nyúlt ez a popzenei kirándulásom, emiatt van.

A közönséggel egész másfajta, sokkal testközelibb, sokkal intimebb kapcsolatot alakíthatok ki ilyenkor, mint a színházban, és ezt imádom. Mondjuk, néha elég extrém helyzetekben találom magam, de ez is szórakoztató. Nemrég egy szépségverseny döntőjében fakadtam dalra, persze stílszerűen az Állj meg, kislány!-ra esett a szervezők választása, de ha azt hittem, hogy ezt egy hagyományos színpadon vezetem majd elő, tévedtem. Mivel a versenyt egy nagy uszoda csarnokában rendezték, ezt a dalt egy medence közepén felállított kis dobogóra álmodták a rendezők. Körülöttem a döntős szépségek, akik a nagy izgalomban (és persze féltve míves sminkjeiket) nem nagyon engedték szabadjára mozgáskultúrájukat. Ellenben én, dacolva a kis dobogó adottságaival, próbáltam legalább gesztusokban kitűnni a tömegből, és egy travoltás végpóznál ez sikerült is. A sok lány között nem érzékeltem a színpadocska szélét, és a dal végén, mint aki jól végezte dolgát, szépen belegyalogoltam a medencébe. Még jó, hogy itt csak térdig ért. Na és szerencse, hogy a következő színpadra lépésemig volt elég idő, hogy az öltönynadrágomat kicsit helyre pofozzuk.

Sok helyszínen kicsit túlgondolják a biztonság kérdését. Persze jó néhány fellépő kollégám igényli is, hogy néhány percig Putyinnak érezhesse magát, aki biztonsági emberek gyűrűjében közelíti meg az objektumot. Na de, amikor egy pláza ünnepi műsoránál jelennek meg a kedves, nagydarab emberek, engem inkább a kacagás fog el. Jómagam soha nem kérek ilyen “extra védelmet”, remélem, abból, ahogy élem az életem, látszik, hogy kifejezetten szeretem a közönség társaságát, és nem zaklatásnak fogom fel. Na mindegy, ha szegény biztonságiaknak ez a feladata, és ezt számon is kérik rajtuk, akkor nincs mit tenni, be kell állnom közéjük. Soha nem vártam annyira, hogy érjünk már a színpadhoz, mint legutóbb egy pláza műsoránál. Próbáltam közben kedélyesen csevegni a biztonságiakkal, hogy oldjam a helyzet abszurditását. Ilyenkor jól bevált módszerem, hogy elkezdem fújni az orrom, a zsebkendő takarásában úgy érzem, ott sem vagyok, ez nem is velem történik. Kértem, hogy legalább visszafelé hadd menjek egyedül. Persze, hogy ezt sem sikerült elintéznem! Próbáltam úgy tenni, mintha én kísérgetném őket… Na jó, fekszem, reggel nyekergek egy órácskát az énektanáromnál.