Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Ellopták a kocsimat!

Szia, Anyu! Atyaég, a szívem mindjárt kiugrik a helyéből! Hol a kocsim? Határozottan emlékszem, hogy ebben a kis mellékutcában találtam csak helyet, és itt parkoltam le. Jó ég, lehet, hogy ellopták? Nem, mindjárt felrobbanok! Na jó, most szépen végigsétálok még egyszer, nyugi, itt lesz, itt kell lennie, hol a fenében lehetne máshol?

Anyu, el tudod képzelni, mit éltem át röpke pár perc alatt? Na, és azt is sejtheted, hogy akkor micsoda megkönnyebbülés zuhant rám, amikor eszembe villant, hogy tulajdonképpen én most ott kerestem a kocsimat, ahol délelőtt hagytam, amikor próbára jöttem az Operettbe, csakhogy utána még hazamentem kajálni, kicsit ejtőzni az előadás előtt, és csak este jöttem vissza. Persze akkor már máshol tudtam csak otthagyni a kocsit. Ez már nem először fordul elő velem, amikor egy nap kétszer kell ugyanarra a környékre mennem. Na, és persze ilyenkor pontosan úgy pánikolok, mint 2000 januárjának egyik esős, nyamvadt reggelén, amikor az ablakon kibámulva nem az a látvány fogadott, amire számítottam.

Minden a lustaságom miatt történt. Ismersz, Anyu, tudod, hogy hamar lebeszélem magam olyasmiről, amihez nincs kedvem, márpedig ezen a kedd estén kicsit bealudtam a tévé előtt, és arra gondoltam, hogy mivel úgyis fél 5-kor kell kelnem hajnalban, mert az RTL Reggelibe kell érnem fél 6-ig, már nem caplatok le a kocsihoz, és nem állok be a garázsba. Inkább becsoszogtam a szobámba, és lefeküdtem aludni.

A hajnali kelés mindenképpen erőpróba, mindig is az volt, sötét van, nyomasztó az egész. Ráadásul kopog az ablakon az eső is. Résnyire nyitott szemmel odavánszorogtam az ablakhoz, hogy lássam, valóban olyan szenya az idő, vagy csak képzelődöm. Igen, a járda fénylik, a víz csorog az utcán lefelé a lámpák fényében. Már otthagynám a látványt, de valami fura az egészben, és újra visszafordulok. Az utca tök üres. Micsoda? Üres? Na de itt parkoltam le a ház előtt tegnap délután. Atyaúristen! Ellopták a kocsimat! Na, innentől kezdve nem nagyon emlékszem semmire, csak arra, hogy szívroham közeli állapotban kapkodtam magamra a ruhákat, aztán hívtam gyorsan egy taxit, és valahogy beértem az adás előtt negyedórával. Aznap épp Alföldi Robival vezettük a műsort, de szerintem én nem is voltam jelen, legalábbis csak testileg igen, az agyam képtelen volt koncentrálni. Alföldi profizmusa biztonságot teremtett az én kelekótya lelkiállapotom ellenére is. Robi empátiájában bízhattam, de ő azért sokkal praktikusabban közelítette meg a problémát nálam. Nemes egyszerűséggel közölte a nézőkkel, hogy mi történt, ezt félóránként meg is ismételte, sőt teljesen józan hangon megkérte a tolvajt, hogyha esetleg nézné az adást, ugyan keressen már meg engem telefonon. Viszonzásképpen beígért neki egy kávézást. Ez annyira abszurd ötletnek tűnt abban a pillanatban, hogy csak Robinak juthatott eszébe. Ha egy filmben azt látjuk, hogy ezután egyszer csak megcsörren a telefon, és a vonal végén a tolvaj jelentkezik, akkor azt mondanánk, hogy ez már sok, nem életszerű, ilyen nincs. Na de ha egyszer mégis van! Ugyanis még az adás ideje alatt valóban jelentkezett a tróger. Épp híradószünet volt, és hívtak a telefonhoz engem, hogy kommunikálhassunk. Annyit mondott, hogy “ András, úgy alakult, hogy nálam van a kocsid”. Milyen szofisztikált megfogalmazás, nem? A lényeg, hogy végül nem sikerült vele megállapodni, így találkozni sem, az egy hónapos kocsimat szerintem addigra talán már szét is szedték alkatrészekre. Na mindegy, Alföldi ügyesen feltornázta az aznapi nézettségünket.

Legyünk őszinték! A lustaságomban most is bízhatok bizonyos alkalmakkor, de ha nincs kedvem beállni a garázsba este, rögtön eszembe jut ez a kis intermezzo, és ez elég meggyőző erővel bír, hogy mégis kabátot húzzak, és induljak a slusszkulccsal.