Ki a család diktátora?

Vegyünk példának egy átlagos hétköznapi dolgos napot, amikor épp én érek haza későn a munkából. Este kilenckor, amikor belépek a ház kapuján, már a földszinten hallom fiam vidám kurjongatásait. Sietve, kettesével veszem a lépcsőket felfelé. – Még most sem alszik. Talán még nem is vacsorázott – így hergelem magamat. Mire felérek a másodikra, a földszinten még mosolygósnak szánt antrém boszorkányarcú kárálássá változik. Mert tudom, hogy a gyerekből perceken belül kiesik az elem, a fürdetést fáradtan széthisztizi, az altatás keserves, ágyba rimánkodós ki-be járásokkal telik. Ilyenkor összeszorított szájjal próbálom a napot berekeszteni, de a gyerek nem alszik, és még legalább egy óráig nem is fog, tehát másnap fáradtan kel, nyűgös, és nehéz kezelni. Szóval végső soron én vagyok a jó hangulat elrontója, pedig lehetnék kicsit lazább.

De ha én érek haza időben a munkából, a gyerek rendszerint időben vacsorázik, fürdik, a mesét is nyugodtan cumizva hallgatja, de a lenyugvás végső pillanatában a kulcs fordul a zárban, az apa hazaér. Ekkor a gyerek szemeit kipattintva, pizsamás testét az ágyból boldogan kitépve rohan elé. Juhéjj, most lehet vadulni! És ekkor kezdetét veszi az apa-gyerek pizsamaparti. A gyerek úgy felhergeli magát, hogy még órákig pörög, izgalomtól kigyúlt arccal gajdol. Egyébként nagyon cuki! Ilyenkor én gyilkos tekintettel meregetem a szememet, a férjem az arcát felfújva korhol, hogy milyen merev vagyok. A fiunk pedig újabb és újabb mesét és simit követel. Kakilni, pisilni akar, éhes, szomjas, és egyáltalán nem kíván aludni. Szóval másnap megint nem bír felkelni, félálomban reggelizik, és a bölcsiben, oviban megint jobb esetben csak nyűgösen aluszékony. A gondozónők is rosszallóan számolnak be a gyerek viselt dolgairól. Fáradt, hisztis, a csendes pihenő alatt utolsóként alszik el, és amikor már minden gyerek játszik, a legkésőbb ébred fel. Én pedig pironkodva mentegetőzöm, hogy mi egy kicsit mások vagyunk. Nem kilenctől ötig dolgozunk. De ez tudom, gyenge érv, mert ma már egyre kevesebben tudják a hivatalos munkaidőhöz igazítani a gyereknevelést.

Most pedig nézzünk egy munkamentes hétvégi napot, mondjuk így a nyár közepén. Már előző nap elhatározzuk, hogy jó lenne eljutni a strandra. De amikor ébredés után, úgy reggel nyolc felé hangosan is megfogalmazom a célt, hogy még 11 előtt érdemes lenne elindulni, a gyerek kora délutáni elbágyadása előtt játszani, pancsolni, ebédelni, akkor a férj gyakran hanyatt vágja magát a kanapén, és újságot olvas, vagy netet böngész, mert ez az ő privát szférája, amikor végre magában lehet. ( Egyébként valószínű, igaza van.) A csomagolós idegbetegség az én dolgom. A logisztika, reggeliztetés, pakolás az én mániám. A férj és a nagyobb gyerek elvan a saját ritmusában. Ilyenkor az asszonynak, mint Siva istennőnek, egy csomó karja nő, az egyikkel mosogat, a másikkal tereget, a harmadikkal öltöztet, és így tovább. Mire végre eljutunk a strandra vagy télen az IKEA-ba - ahol néha az az érzésem, hogy kizárólag kisgyerekes családokat vagy terhes anyákat engednek be - végre úgy érezhetem, hogy ha csak félig is, de levezényeltem a napot. A strandról, játszóházból, kirándulásról vagy a bevásárlóközpontból hazafelé tartva nincs más dolgom, mint hisztérikusan magas hangon énekelve ébren tartani a kisdedet, akit néhány perccel később a férj, mint rönkfát cipelve, visz a hátán a fürdőszobáig, és akkor megint kezdődik a kilátástalan fektetési szeánsz. Én megmondtam előre - mondanám századszor is. De a nap végén valahogy csak ágyba kerül az a gyerek, szóval tök fölösleges volt idegesítenem magam.

Most a LifeNetwork TV-csatornán futott Jön a baba Hadas Krisztával című dokumentumsorozatomtól és a Life.hu-n több mint három hónapig megjelent írásaimtól ezzel búcsút veszek. A tévés sorozatban 22 baba születésénél asszisztáltunk. Imádtuk ezt a melót. És persze a család nem vekker. A férjnek is lehetnek fontos szempontjai, amelyeket nem árt figyelembe venni. Sőt határozottan állítom, találkoztam olyannal is, aki időben fürdet, remekül tereget, mos, még akkor is, ha ezen tevékenységek nem mindegyike tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé. Szóval hajrá, anyák, apák és babák!