Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Lázban ég az ország

Szia, anyu! Tudtam, hogy érdemes várnom, éreztem, hogy eljön még az én időm. Annyi kínkeserves évtized után itt az idő, hogy én is a labda bűvöletébe kerüljek! Hogy milyen labda? Anyu, kapaszkodj meg, igen, a focilabdára célzok. Igen, tudom, hidd el, nem bolondultam meg, és vége az ínséges időknek, amikor legfeljebb négyévente huppantam le a fotelbe a foci vb-ken izgulni a nálunk ezerszer jobb csapatok kifinomult játékát élvezve, egyébként zöld gyep akkor látott engem, amikor a rövidebb utat választottam a suli felé, a csősz legnagyobb megrökönyödésére.

A napokban behálóz és fogva tart minket a magyar válogatott elképesztő sikerszériája az Eb-n, tényleg lázban ég az ország. Ez a néhány srác, akik közül eddig is sokan nagyszerű játékosok voltak, most csapattá kovácsolódtak, nincs tele a gatyájuk, amikor meglátják a pályán az ellenfelet, élvezik ahogy játszanak, és erő, hit sugárzik minden lépésükből. Hogy mi történt? Végre feltűnt a láthatáron kér szakember, akik nem a magyar focivalóságban tengődtek az elmúlt évtizedekben. Dárdai Pál és Bernd Storck koncepciót, taktikát, tudományt, erőt és lendületet hozott a srácok játékába, és lám, máris megvan az eredménye.

Mondjuk nincs könnyű dolgom, mert eddig három meccsből kettő idején dolgoztam, de akkor is próbáltunk végig tájékozódni, képben lenni.

No és, talán megtörténik a csoda az életemben, kilátogatok majd egy igazi focimeccsre. Jó tudom, anno

gyerekként elvitettek a SZÚR-ra, ahol százezer ember szórakozott a Népstadionban és a pazar esztrádműsor után összecsaptak a színészek és az újságírók a gyepen, de a kollégáim szerint ez csak bohóckodás és nem igazi meccs, tehát az nem ér. Most, hogy feltámadt a magyar foci, és talán beköszönt a pályákon az új aranykor, na, nem a klubokra célzok, egyelőre csak a válogatottra, én is beindulok. Az évek alatt több barát is ígérte, hogy kivisz majd meccsre, nos, itt lesz az alkalom. Nem adom lejjebb az igényeimet, a vb-selejtezőkkel fogom kezdeni. Már tavaly alapoztam a hangulatomat, amikor barátokkal a Barcelona stadionjában jártunk. Mondjuk, oda nem tudtunk bemenni, de sok mindent megnézhettünk körülötte.

Nem is értem, hogy maradhatott ki eddig az életemből. Na de mit csináljak, ez kudarcélmény volt. A gimiben voltunk hárman, akiket mindig utolsóként választottak a tornaóra végén a focicsapatokba, és az volt a dolgunk, hogy a kapu előtt lehetőleg bármi áron akadályozzuk meg a támadást, valahogy rúgjuk a labdát másik irányba. A főiskolán bár tiltakoztam, azt mondták, legalább a kapuba álljak be, ez csak játék, nyugi. Persze, aztán az első hibám után téged kezdtek emlegetni, vörös fejjel, szóval elegem volt akkor is ebből.

Maradok szurkoló, illetve pontosabban lettem és leszek szurkoló, ha minden így marad. Ultrában továbbra is a mosópor érdekel csak, de amolyan mezei, lelkes drukker, mindenféle rasszista és kirekesztő indulat és rigmusok nélkül, boldogan, a csapatért.