Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Közös titkos múltunk van Csepregi Évával

Szia, anyu! Úttörőcsapat, vigyázz! Zászlónak tisztelegj! – harsogott az ügyeletes tiszt hangja a zánkai úttörőtábor központi terét betöltve. Az aszfalt normál esetben elviselhető ácsorgásra, de tikkasztó napsütésben nem ajánlanám, hogy valaki egy tojást elejtsen rajta.

„Jól teljesített mindenki a mai »Ki tud többet a Szovjetunióról?« vetélkedő tábori különkiadásában, megérdemeltek egy kis lazítást estére” - folytatta az úttörővezető pajtás. Na, vajon mi lehet a mai lazításunk? Tábortűz? Esetleg lepényevő verseny? Vagy tinidiszkó a klubban? Mindegy, ha az is lesz, 10-kor már úgyis a lefekvéshez kell készülődnünk.

Ez tök jó lesz, gondoltam, bár nem borzongtam össze a hír hallatán, mivel addig tudtam ugyan, hogy kik ők, de valahogy nem éreztem késztetést, hogy felkutassak egy valamirevaló posztert tőlük. Hallottam ugyan a Neoton Disco lemezüket, de azon meg angolul énekeltek, és egyébként is... Na lássuk.

Persze, mindannyian ott tolongtunk a stadionban. Ki a fene akart a táborépületben maradni, ha program van? Akármilyen is lesz, annál csak jobb lehet. Nos, ki gondolta volna előre, hogy szinte történelmi eseményként fogok visszagondolni arra a forró júliusi zánkai estére? Hogy zenei ízlésem és hangulatom szempontjából mérföldkőként gondolok mindarra, amit ott hallottam. Hölgyeim és uraim, az a helyzet, hogy akkor ott mi, gyerekek voltunk az elsők, akik meghallgathatták a Neoton azon a nyáron pár hét múlva megjelenő új lemezét, a Napraforgót, ami, valljuk be, a hazai diszkókorszak fényes nyitánya lett.

Zseniális dalok, mind slágerré váltak később, isteni hangszerelés, szuper szövegek. A táborból hazatérve szinte mindennap elzarándokoltam Budapesten a Vörösmarty téren található legnagyobb hanglemezszalonba, mivel mindig annak a kirakatában egy bizonyos polcon voltak kiállítva a legfrissebb hazai és külföldi lemezek. Augusztusban aztán végre kezemben tarthattam a korongot, amit több százszor szántott végig lemezjátszóm kíméletlen tűje.

A helyzet csak fokozódott, és hűségem alapvető volt. Változások ugyan történtek az együttes életében, de a főszereplő, a Neoton ikonikus hangja, Csepregi Éva állandó volt.

Emlékszem, már ezer éve a színi pályán mozogtam, sőt elindult műsorvezetői munkálkodásom is, amikor valamikor a 2000-es évek elején a Reggeli egyik adásában Csepregi Évát vártuk egy interjúra. Hidd el, anyu, az emberben ilyenkor a rajongó kerekedik felül, hiszen életemben először ültem szemben Évával, sőt riportot készítettem vele. Gondoltam volna én ezt Zánkán? Nyilván nem.

Aztán sorjáztak az események az évek múltával. Lemezeimen két dalt is feldolgoztunk a Neotontól, fellépéseken gyakran váltottuk egymást, ott tolongtam a küzdőtéren Ábel Anitával az oldalamon a Népstadionban az eddig utolsó ős-Neoton összetételű koncerten, amire azt mondogatták viccesen Pásztor Laciék, hogy azért álltak össze, mert én élő adásban erőszakoskodtam velük ez ügyben. Aztán az Operettben a Neoton-musical, ami hét éve dübörgő siker, szétverik a házat esténként, így persze érhetetlen, miért kerül le a műsorról a következő évadtól.

Évával ugyan egyetlen közös jelenetünk sincs benne, de nem ez számít, hanem a Neoton-feeling, amiből így rám is pottyan, még úgy is, hogy egy elviselhetetlen genya III/III-as ügynököt játszom az egyébként teljesen pozitív és vicces sztoriban.

Újabb állomáshoz érkeztünk Évával, mert az újságolvasók közös címlapon láthatnak majd minket egy női lapban, ahol egymás karjaiba omlunk szinte. Már várom, hogy milyen címet írnak majd a kép alá a címlapra, mert ez a legszórakoztatóbb az egészben…