A Pszichológus Pasi: Mi fán terem a pszichológus? – Sztereotípiák és a valóság

2016.03.31.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy pszichológus? Milyen kép jelenik meg a lelki szemeink előtt? Egy szakállas fickó hümmög a kanapén, és analizálja a pácienst, vagy egy fura férfi gyógyszert ír fel, és ránézésre is zakkantabb, mint a páciense, esetleg egy csoportfoglalkozás képe sejlik fel? Hála a filmeknek és a sorozatoknak, jó pár sztereotípia létezik, de nem kimondottan pontosak.

Kezdjük ott, hogy a pszichológusok komoly többsége nőnemű. Nem írunk fel gyógyszert, ugyanis a pszichológus pszichológia szakon végez, míg a pszichiáter az orvosi tanulmányai után szakosodik. Továbbá a pszichológusoknak jó része nem diagnosztizál, még kevesebb analizál, és jó páran sosem csinálnak semmiféle terápiát.

A pszichológia szakon szerzett diploma egy ismerethalmaz, és nem sokkal több. Sokan meg is maradnak az elméleti vonalon: kutatnak, publikálnak, tanítanak, és nem végeznek semmilyen tanácsadói munkát. Sokan hamar pályaelhagyók lesznek, beszippantja őket mondjuk az ingatlanpiac vagy valami más munkakör, ahol éppen kapnak munkát. De tény, hogy vannak páran olyanok is, akik hivatásként élik meg a szakmájukat, és ezért napi szinten embertársaiknak segítenek, egyéni vagy éppen csoportos foglalkozás keretében.

A filmekben látottak zömét itt is el lehet felejteni.

Nem analizálok senkit, nem a hátuk mögött ülök, nem is jegyzetelek vagy rajzolgatok.

Ha valaki eljön hozzám panaszkodni a főnökéről, a párjáról, a gyermekéről vagy a szülőjéről, az említett személy távmegváltoztatását nem vállalom. Szerencsére egyre kevesebb embert tartanak vissza a negatív előítéletek, illetve amikor eljönnek, hamar kiderül számukra, hogy nem adok kész megoldásokat. Mi történik a tanácsadás alatt?

Idézem néhány érintett megfogalmazását:

A nyugdíjas páciens:

„Első találkozásunkkor megdöbbentett a fiatalsága, hiszen enyhe túlzással az unokám lehetne. Azonnal, udvariasság és kertelés nélkül kijelentette, hogy ő csak a segítségét ajánlhatja fel egy tanulási folyamathoz, a többi munkát nekem kell végeznem. A ’csak segítség’ mondhatatlanul sok. Jókor, jól feltett kérdések, új nézőpontok, tanulságos történetek, időnként sokatmondó hallgatások, jól adagolt humor, néha sugárzó, együttérzést sugalló mosoly. Bizalomgerjesztő, elfogadó. Gyakran érzek a jelenlétében valamilyen szavakba nemigen foglalhatót, én jobb híján csodának hívom.”

Az egyetemista srác:

„El tudom fogadni ami, van, tudom tenni a dolgom, és ha kell, el is tudom engedni, szóval érzem magamban a Jedit, valahogy elő lett hozva.”

A harmincas éveiben járó páciens:

„Az első pillanattól nagyon szimpatikus volt. Szeretem, hogy közel egykorúak vagyunk, nagyon jól össze tudja foglalni a kusza gondolataimat és rávilágítani a lényegre. Minden alkalommal úgy jövök el, hogy kaptam valamit, egy új gondolatot vagy kérdést, amivel magamat tudom fejleszteni. A segítségével fel tudom fogni ezt úgy, hogy az önismeret egy izgalmas út, és nem úgy, hogy baj van velem.”

Persze az efféle sikertörténetekhez szükséges az, hogy az ember esélyt adjon a közös munkának. Sokan évekig inkább szenvednek (például büszke férfiak, akik nem akarnak gyengének tűnni), vagy megijednek, amikor kiderül, hogy nincs lelki pirula, és szembe kell nézniük életük problémáival.

Ez merőben más, mint egy szülővel vagy baráttal beszélgetni.

Csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de jó esetben a pszichológus nem ítélkezik, nem mondja meg a tutit. A saját megoldásait sem tukmálja rá a másik emberre, és semmiképp sem vállalja át a felelősséget a másik ember élete felett. De ha valaki szeretné jobban megismerni önmagát és az életén hathatósan változtatni, akkor ebben remek szövetséges lehet.