Így nevel egy leszbikus pár gyereket!

Sírós-nevetős, és nem sírva nevetős: noha a filmet jobb híján vígjáték kategóriában jelölték Golden Globe-ra (majd később az Oscar-jelölést is begyűjtötte, miként Annette Bening és Mark Ruffalo számos színészi díjat is az itt nyújtott teljesítményükért), mégsem beszélhetünk egyértelműen komédiáról.

A gyerekek jól vannak műfaja a mostanában egyre divatosabb "dramedy" ('drama' + 'comedy'), amely esetenként kimondottan nehéz, drámai témákat és történeteket dolgoz fel szórakoztató, sokszor egyenesen humoros módon. Legutóbbi tipikus képviselője például az Egek ura című film, mely első pillantásra egy habkönnyű romantikus vígjátéknak tűnhetett az óvatlan mozinézők számára, akik a film végére viszont azon vehették észre magukat, hogy kénytelenek mélyen elgondolkozni világválságról, elidegenedésről, a modern párkapcsolatokról, sőt hogy mennyiben szól róluk a történet - és még csak happy endet sem kaptak.

Azonban ez alapján senki se gondolja, hogy egy "dramedy" működése az átverésről szól: nem keserű pirulát csomagolnak csillogó csokipapírba, a műfaj lényege inkább a hangnemek keverése, amely révén szélesebb közönségréteget is meg lehet szólítani olyan (legtöbbször igencsak aktuális) történetekkel, amelyek korábban csak a kemény drámák számára voltak fenntartva.

Ha már aktualitás: jelenleg is számos országban (köztük hazánkban is) folyik vita arról, hogy azonos nemű párok házasodhassanak-e, és ha igen, nevelhessenek-e gyermeket. Nos, ugyan A gyerekek jól vannak olyan leszbikus párról szól, akik együtt nevelnek két gyereket (sőt már fel is nevelték őket, hiszen a lányuk 18, a fiuk 15 éves), és akik annak idején már együtt vállalták a gyerekeket egyazon anonim spermadonor segítségével (az egyiket az egyikük, a másikat a másik szülte meg), a film témája mégsem ez. A gyerekek jól vannak története alapvetésként fogadja el, hogy két azonos nemű ember is élhet házasságban, és hogy ha megfelelő személyiségek, akkor fel tudnak nevelni akár két gyereket is, akik ettől cseppet sem lesznek mások, a szó egyik értelmében sem.

A film ugyanakkor nem állítja, hogy ez a családmodell lenne a normális: sőt, a történetében bekövetkező konfliktusok egy része pont azokból a gyakorlati következményekből adódik, melyek egy ilyen furcsa család furcsa velejárói. Azt viszont állítja, hogy ez ettől még egy család - ami ráadásul még működhet is.

A film sztorija a klasszikus "betolakodó"-toposzra épít: egy zárt világba valaki új érkezik, és az addig önmagában jól-rosszul elműködő közösség minden tagjával újfajta viszonyokat építve tükröt tart eléjük, felszínre hoz konfliktusokat, felébreszt addig nem ismert vágyakat. Ez az "idegen" filmünk esetében Paul (Mark Ruffalo), aki 18 éve egy spermabanknak adta a hímivarsejtjeit, most pedig a nagykorúvá érett (és így erre jogot szerzett) lánya megkeresi őt.

A bohém, laza, felelősségmentes életet élő férfi szembesülni kénytelen azzal, hogy van két gyereke, akikkel aztán egyre szorosabb kapcsolatot alakít ki, kezdetben a szüleik ellenzése, később tűrése mellett. Az igazi bajok akkor kezdődnek, amikor a leszbikus pár egyik tagjával előbb szakmai, majd magánéleti viszonyba is keveredik...

A film utolsó fázisára az a furcsa helyzet áll elő, hogy két leszbikus próbálja meg védeni a személyiségük rendelkezésre álló erkölcsi értékeivel a család szentségét, és egy heteroszexuális próbálja meg (ha nem is rossz szándékkal) feldúlni azt. Ilyen értelemben egy végtelenül családbarát film A gyerekek jól vannak: a családtagok egymáshoz fűződő szeretete tételeződik itt a szemünk láttára legfőbb értékként, olyannyira, hogy még egy életművész macsó is erre vágyik a végén. Hogy mindez ilyen furcsa, groteszk körülmények között? Legalább nemcsak sírni, de nevetni is tudunk rajta.