Janicsák Veca: Mindig is gumicsizmás voltam - Szily Nóra interjúja

Ha egy időutazásra indulnánk a múltba - milyen volt a cseperedő Veca? Cserfes, eleven, rosszaság?

Nem. Csendes gyerek, aki elvolt magában. Nem is beszéltem sokat. Inkább olyan elgondolkodós voltam. Nem voltam szereplős egyáltalán. Az énektanárom volt az, aki imádott, megérezte, hogy van bennem valami, és aztán minden népdalversenyre elküldött.

Anyu, a nagyi, a nővéred meg te. Így éldegéltetek. Nők nevelgették egymást - alapvetően mit tanultál ott?

Talpraesettségre lettünk nevelve. Meg tudunk oldani bármit. Nem vagyok az a fajta, aki ha fel kell szerelni egy polcot, akkor azonnal segítségért rohan. Kicsit önfejű is vagyok, aki szereti maga csinálni a dolgait, és ez már kicsi koromban is így volt. Anyu mesélte, hogy ha sétáltunk, én mindig előttük mentem. Legelöl gyalogoltam, derítettem fel a terepet - nem fogtam meg a kezét. Bátor kislány voltam, és soha nem féltem az ismeretlentől sem.

Jól ment a suli?

Általános iskolában nem. Én olyan vagyok, hogy ami érdekel, azt hihetetlen bevetéssel csinálom, de ami nem, azt kevésbé. A suliban nem mindig találtam a helyemet. De aztán a gimnáziumban már magamtól kezdtem el tanulni. Igazából semmit nem lehet rám erőszakolni. Akkor tudok valamit jól csinálni, ha én szeretném - nem akkor, amikor mások mondják. Tehát ha én nem akarnék énekesnő lenni, csak énekelgetnék, és mindenki más próbálna efelé nyomni, akkor nem működne a dolog.

A közösségben inkább megfigyelő voltál vagy a társaság közepe?

Egyértelműen megfigyelő voltam. Nagyon kevés barátom van most is. Ez lelki alkat. Apura hasonlítok. Mindenkivel kedves vagyok, odafigyelek másokra, de a magánszférámba kevés embert engedek be.

Mi volt az első mikrofon a kezedben? Énekeltél-e hajlakkal, tusfürdővel?

Nem. Sok sztárról él a legenda, hogy már az első hajkefével énekeltek. Én nem. Nem úgy láttam magam, hogy én majd a színpadon állok. Az éneklés öröméért énekeltem mindig. Kiültem az előszobánkba, ahol nagyon jó volt az akusztika, és ott énekeltem naphosszat.

Nem a tükör előtt pózolva a mama magas sarkújában?

Nem. Egyáltalán nem.

Mi volt az első színpad, amire kiléptél és tétje volt?

Amikor kilencedikes voltam, egy nagyon jó énektanárom volt. Lelkes és imádnivaló. Ő volt az, aki kilökött a színpadra, hogy te a szalagavatón énekelni fogsz. Akkor már motoszkált bennem, hogy meg akartam mutatni, mit tudok. Ezt a szalagavatót a körcsarnokban tartották, elénekeltem a Four Non Blondes Wats up című dalát, és hihetetlen siker volt. Az beindított. Akkor kezdtem el zenekarozni...

Nem kétkedtél soha a tehetségedben? Sokan vannak, akik szépen énekelnek...

Nem abban kételkedtem, hogy elég jó vagyok-e, hanem abban, hogy meg tudom-e csinálni. Hogy meg tudom-e mutatni másoknak. Sokkal inkább ez volt bennem. Egy dolog, amit tudsz, és egy dolog, hogy mire mész vele. Ez a nehéz igazából.

Hát az esélyt megkaptad! Telnek a napok - távolodik ez a fél év -, milyen rálátni?

Még fel sem fogtam. Én úgy érzem, hogy nem változtam meg. Látom, hogy felismernek az utcán, de nem érint meg mélyen, hogy hú, most mekkora sztár vagyok. Ugyanaz vagyok, ugyanazokra a helyekre megyek, és ugyanúgy viselkedek. Bakancsban járok és pólóban. Lehet, hogy azért sem éreztük meg ezt a változást annyira, mert egy zárt világban éltünk, újságírókon és tévéseken kívül nem nagyon találkoztunk senkivel. És ahogy vége lett - most csodálkozom rá mindenre. De jól kezelem. Visszamosolygok a világra! Én ilyen vagyok.

A világ nem mindig mosolyog rád.... Régen hogy viselted a kritikákat?

Rosszabbul kezeltem, de már jobban a helyére tudom tenni.

Hol a helye?

Egy másik polcon. Nem a szeretet polcán, hanem a legfelső polcon, ahova nem nagyon kell felnézni. Az elején engem is megérintett, de egyszer úgy döntöttem, hogy nem érdekel, és onnantól kezdve lepereg. Bezártam a lelkem. Csak a jó felé nyitok. Mindig hosszú távon gondolkoztam. Ahol most vagyok, az semmi ahhoz képest, amit énekesnőként el szeretnék érni. Ha valaki most utál engem - nem baj, lehet, hogy majd a második lemezem után azt mondja, hogy na, mégiscsak jó, amit csinál ez a csaj...

Lemezekre készülsz. És továbbtanulni?

Agrárra szeretnék majd menni...

Én nem látom a gumicsizmás énekesnőt...

Én igen! Mindig is gumicsizmás voltam. Elmentem a lovardába, pacikat simogattam és közben is énekelgettem. Én ezt a kettőt el tudom képzelni együtt. Például, hogy énekelek egy lovaskupán, és aztán lemegyek a lovakhoz, megnézem, jól van-e a lábuk, és bekötözgetem, ha kell. Szeretném, ha úgy lovazhatnék, hogy értek hozzá. Az agrár 3 év, és utána van egy mesterkurzus, lótenyésztő szakmérnök - azt szeretném elvégezni. Engem ez nagyon érdekel. Az énekesnői pályafutásom úgy látom, hogy pörgök akárhány évig, de aztán ezt már háttérbe helyezem, és előre kerül a család és a lovazás. Akkor majd évente rendezek 3 koncertet, viszont az telt házas legyen! Hogy érezzem, hogy szeretnek és számomra is boldogság legyen. Soha nem akarok kiégni ebben a dologban, és erre vigyázni is fogok.

A rajongótáborod folyamatosan nő, már meghaladta a százezret, pedig a műsornak már vége.

Ha az ember növényeket nevelget a kertjében, és nem locsolja, nem metszi, nem foglalkozik velük, akkor elsorvadnak. De ha ápolgatod, ha szeretgeted őket, azt meghálálják - ugyanez van a közönséggel is. Én nekik énekelek. Már nem saját magamnak az előszobában. Nemcsak a magam örömére teszem, hanem másokat is szeretnék ezzel boldoggá tenni. Azért csináltam közönségtalálkozót is, mert fontosnak tartom, hogy ne egy olyan ember legyek, akit látnak a tévében távolról, hanem elérhető legyek, aki itt van velük.

1 évvel ezelőtti önmagadhoz képest miben változtál?

Inkább a Csillag születikhez képest változtam. Akkor még mindig magamnak énekeltem egy kicsit. Most már látom azt, hogy az éneklésnek kell, hogy legyen célja. A párbajnál kinyílt bennem egy ajtó, és nagyobb bizalommal fordultam a saját közönségem felé. Ez egy furcsa dolog, ahogy végre megéreztem őket, és ők is engem. Már nemcsak azt akartam, hogy az emberek azt gondolják, hogy jól énekelek, hanem hogy azt érezzék, amit én. Hogy egyszerre dobogjon a szívünk. És onnantól kezdve ez működött és nem kellett erőlködni egyáltalán. Elértem azt, amit szerettem volna: megszerettek. Ez a legfontosabb. Ez is tart fent. Hogy az legyek, aki vagyok, és ők szeressenek engem.

Szeretnek és várnak. Rengeteg a fellépés - elkezdesz pénzt keresni. Egy kicsit könnyebb lesz az életed. Az első nagy pénzből mit vennél?

Szeretném elvinni a családomat valahova abból a pénzből, amiért én dolgoztam meg. Most például vettem egy-két dolgot a nővéremnek. Zavarba is jött, mert eddig ez mindig fordítva volt. Olyan jó volt elvinni őt, hogy válassz, amit szeretnél! Nagyon jó érzés, hogy végre visszaadhatom azt, amit eddig kaptam. Ez nekem boldogság! Mint ahogy az is, hogy együtt dolgozunk. A csapatom fele a családom. Egymásért dolgozunk, miközben jókat röhögünk, jól szórakozunk. Miért csinálnám ismeretlenekkel, ha csinálhatom azokkal, akiket szeretek.

Veca most neki indul a nagy útnak... Sugárzol te lány, jó rád nézni!

Nagyon boldog vagyok! Annyira jó érzés, hogy csurig vannak a helyek, mindenhol várnak, és szeretettel fogadnak. De közben nem szédülök meg tőle, mert látom azt az utat, amin idáig végigmentem, és nem felejtem el az állomásokat, amikor szenvedtem. Most úgy érzem, hogy ez így jó, a helyén van, de ez még nem az, amit szeretnék. Az út még hosszú addig, hogy igazán elismert énekesnő legyek, akire a halála után is úgy emlékeznek, hogy őt nagyon szerettük - ezt szeretném elérni!

Tippünk: A leggyönyörűbb estélyik a Golden Globe díjátadón

Még több izgalmas hír a díjátadóról itt!