Vastag Csaba: "Soha nem voltam normális ember" - Szily Nóra interjúja

Este még nem találtad a szavakat. Ma már sikerül?

Tegnap még az volt a baj, hogy túlságosan sok információ volt a fejemben, és nem tudtam őket megfogalmazni. Kellett egyet aludni, de lehet, hogy kell még egyet is. Eleve az is sok, hogy megnyertem ezt a 6 hónapig tartó, hihetetlen sok munkával járó műsort és versenyt. Azt éreztem, hogy életemben először büszke lehetek magamra, hogy az a sok minden, amit belefektettünk, az nem volt hiábavaló. Ez nagyon jó érzés, mert olyan sokszor volt már, hogy dolgoztam a semmiért, és nem jutottam semmire. Én már annyiszor voltam "majdnem sztár", hogy hihetetlen.

Mindenáron sztár akartál lenni?

Nem a sztárság a lényeg, hanem hogy elismerjék, amit csinálok. 28 éves vagyok, másoknak már családjuk, normális munkájuk van, én meg kitartottam emellett a hülyeség mellett, hogy ezt csinálom. Nagyon jó érzés, hogy azt tudom és merem üzenni a világnak, hogy tartsatok ki! Ezt a pillanatot - amiben most ebben a másodpercben benne vagyok - olyan sokáig vártam, annyira sokfélének képzeltem el, nem tudtam, hogy milyen lesz...

Mit érzel, eufóriát, szédületet, bódulatot?

"Ez az! Na végre!!!"- ezt érzem. Egyrészt nem tudom felfogni, hogy tényleg megnyertem - kimondani is olyan nagyképűnek tűnik. Másrészt senki nem hitt abban, hogy egyszer sikerülni fog. Én soha nem voltam normális ember a magam módján. Nem tudtam abba belenyugodni, hogy reggelente el kell menni dolgozni, hogy majd otthon vár az asszony két gyerekkel, aztán telnek az évek, és egyszer csak vége lesz. Ennél én valamivel többet akartam, talán valami nyomot hagyni.

Tudtad, hogy mit nem akarsz, de hogy mit akarsz, mire vágynál, azt meg tudtad fogalmazni?

Kicsikorában az ember általában még csak ilyen egyszerű dolgokat mond, hogy nekem ne legyen főnököm, ne mondják meg, hogy mi hogy legyen - és így leszel punk, volt is ilyen zenekarom. Hogy nem állunk be a sorba és a társadalom, meg minden ilyesmi - hülyeség.

Ez a kamaszkor...

Aztán telnek az évek és egy idő után a nyár elkezd fakulni és ősz lesz. A barátaid, akikkel előtte még a parkolóban ittál, és felhőtlen volt az egész - nyár volt mindig - eltünedeznek. Már érzed, hogy nem olyan szép minden, és érzed, ahogy a homok folyik ki az ujjaid közül, és nem tudod megfogni. Mindenkin látod, hogy normális, hogy valamit csinál, és már elért valamit. És elkezded magad megkérdőjelezni: lehet, hogy tényleg hibás dolog volt, amiről álmodtam? Hülye vagyok? De közben meg mégsem tudsz máshogy élni, mert akkor inkább ne is legyen semmi...

A húszas éveid elejéről beszélünk?

24 éves koromban ültem egy kocsmában a születésnapomon, és nem volt velem senki. Valahogy elfogyott a lendülete mindennek. Elegem volt. Tudtam, hogy váltanom kell. Már mindenki elvégezte az iskolát, volt diplomája, elvette feleségül a barátnőjét, volt lakása, kocsija, mindene.

És neked?

Nekem semmim nem volt. Illetve én voltam magamnak, meg a nagy hülye terveim. Hogy egyszer majd leszek valaki. Azt az utat választottam, hogy nyomjuk meg a turbógombot, és tegyünk rá még jobban. Felléptem a Black Eyed Peasszel- senkit nem érdekelt, pedig nagy dolog volt -, itt is abba kellett volna hagynom, de nem! Aztán volt egy kis szünet, utána jött egy műsor, amiben szerepeltem, és az adta vissza azt a fajta hitet, hogy mégis csak van mit keresnem itt. Mert közben sok mindenkitől azt hallgattam, hogy hagyd már az egészet - hülye vagy? Ami nem megy, azt ne erőltessük, meg mit tudom én... Hisz ki tudta, hogy ki az a Vastag Csaba?

Végül is megérkeztél ide, és visszatekintve azt mondtad, hogy ebben a félévben nagyon sok minden történt benned. Beszéltem a többiekkel is, és volt, aki azt mesélte, hogy az elején nem kedvelt, de aztán nagyon megszeretett.

Azért is öröm, hogy ilyen sokáig itt lehettem, mert úgy gondolom, hogy az embereknek kell hozzám idő. Ha csak az alapján ítéltek volna meg, amit a legelején láttak, akkor nagyon ráfaragtam volna. Nyilván egy jó belépő mindig jó, de az enyém a lehető legrosszabb volt. Viszont innen tudtam olyan színeket is megmutatni, amik teljesen mások voltak. Engem tényleg nem lehet egyből megítélni. Csodálkoztam is, hogy összefogott egész Veszprém, mert engem alapvetően nem kedveltek.

De miért?

Mindenki azt hitte, hogy egy nagyképű barom vagyok. Mert aki nem ismer, az alapján ítél, ahogy kinézek. Amikor jártam konditerembe, akkor meg aztán végképp. Most már jó is, hogy egy kicsit pocakosabb vagyok, meg emberesebb, mert legalább már normálisan nézek ki.

Azért pocakost nem mondanék... Hm. De itt is kínlódtál ezzel? Hogy kiengedjenek az alfahím szerepből?

Még most is. Az a baj, hogy ez a nők bálványa téma, ez nekem nem tetszik - de nyilván egy tévéshow-ban kellett egy ilyen figura.

Most már rajtad fog múlni, hogy mit közvetítesz magadról. Mit szeretnél, milyennek lássunk?

Hát olyannak, amilyen vagyok. Egyszer azt éneklem, hogy "You are Always on my Mind" - máskor meg fölmászom az asztalra és sikítozok. Szerintem nem kell az embernek egy skatulyában élnie. Az egész műsor alatt mindig tudatosan kerestem az új dolgokat. Volt rock, diszkó, musical, szép lassú számok, és swing is - minden volt. És én ezt szeretem. Ha lehetne, olyan lemezt adnék ki, mint annak idején a Queen. Volt olyan számuk, amitől kitört az ablak, mellette meg "Mamaaa..."

Beszéljünk még a közelmúltról. Neked mindig keserédes volt a továbbjutás.

Mindig rossz volt. Kivel lett volna rosszabb ott állni, mint Tomival? Senkivel. Amikor Vecával párbajoztam - szerencsére csak látszott és nem hallatszott, amiket mondtam, a zavarba ejtő, de őszinte kifejezéseket -, nagyon elegem volt! Hogy már megint az én hátamon vágják a fát, és megint egy olyan zseniális énekest kell, ha közvetve is, de általam kirakni ebből az egészből, akinek ott lett volna a helye! És közben Norbival megbeszéltük a takarásban, hogy mi voltunk a legrosszabbak, és büszkén vállalva a felelősséget oda is álltunk volna párbajozni. Ehelyett ott álltam azzal, aki semmi rosszat nem csinált, és öt adás óta zseniális dolgokat énekelt...

Mi volt benned? Düh?

Tehetetlenséget éreztem. Nyilván kiesni nem akartam, de azt sem akartam, hogy ő kiessen - és főleg azt nem, hogy nekem ehhez közöm legyen. Amikor a szemébe néztem, láttam, ahogy minden összeomlott... Mindjárt elbőgöm magam - azt csak én láttam, és szörnyű volt! Szerencsére azóta csak jó dolgok történnek vele, szeretik, mint az atom - és ez nekem megnyugvás. Tök jó.

Tegnap este tudtál örülni? Vagy volt benned kettősség, hisz a Niko...

... a legjobb barátom lett a műsorban. Az a szerencse, hogy megbeszéltük, hogy a második hely ugyanolyan jó. Barátokként mentünk ki a döntés előtt. Aztán az utolsó másodpercben állati ösztönként előjött a nyerés vágya. És bár összeérintettük a kezünket, és tényleg őszintén azt gondolom, hogy mindegy lett volna, hogy mi van - de mind a ketten nyerni akartunk. Láttam rajta is, és éreztem magamon is. Pedig empatikus és jószívű vagyok, de ezt nem adtam volna semmiért. De töröm a fejem, hogy hogyan segítsek neki és Norbinak. Ez egy közös munka volt. Persze van egy igazsága a műsornak, hogy ki nyerte meg. Nagyon sok munkát beletettem, betegen is odaadtam a lelkemet, mindenemet, ezért megérdemeltnek tartom a győzelmet - és ez nem a pénzről szól vagy a kocsiról! Azt már Tomikának adtam. Nem volt kérdés. Övé a kocsi - kész, mert neki még nem volt.

A vélemények megoszlanak. Ez így volt, és így is lesz. Megítélnek.

Ez egy érdekes dolog. Ezért nem olvasok fórumokat, meg semmit. Valaki azt mondta, hogy az a sikerem titka, hogy nem hallgattam meg a többiek produkcióját, csak a zsűri véleményére figyeltem és csináltam tovább. Soha nem néztem meg senkit az öcsémen kívül. Kimentem és befogtam a fülem, hogy ne is halljam. Most gondolj bele! Bemész úgy, hogy Nikolas előtted énekel egy olyat, hogy leszakad az ég? Inkább csak magammal foglalkoztam. És aztán én voltam az a csávó, aki a végén ugyanúgy visszamentem az asztalra.

Azt az asztalt már kicipelték a stúdióból... Már egy másikra kell letenni valamit.

Először is fel kell dolgoznom, ami történt, és aztán megtartani - ami a nehezebb feladat. Tovább kell lépnem úgy, hogy büszke lehessek rá. Nagyon sokféle út van. Eddig még fogták a kezemet, hogy mit hogy csináljak, de most derül majd ki mindannyiunkról, hogy mennyire vagyunk az életünknek jó vezetői.

Azért majd picit pihenj és lubickolj a büszkeségben...

De tényleg - ez milyen? Anyukámnak boldog volt a születésnapja, megnyertem az X-Faktort... A fiú, akinek eddig soha nem sikerült semmi igazán, aki aztán az öccsének énekelt egy számot, ráadásul az övét... Ez egy jó story. Mint egy amerikai film, nem? És közben az én életem!