A nő mártír vagy szuperhős? - Terézanyu írása

Egy átlagos háztartást vezető nő, aki családot lát el, etet, itat, nevel, játszik, mos, főz, vasal, takarít, tanul és munkahelye is van, két-három ember munkáját végzi el. Ancsi barátnőm a minap ezt mondta: "Nem értem, mitől vagyok ilyen kimerült és ingerlékeny, pedig nem is dolgozom, csak otthon vagyok a két gyerekkel."

Nem dolgozol?! - kérdeztem vissza döbbenten. Kiderült, hogy a "nem dolgozom" - Ancsi elmondása alapján - a következő napi robotot jelenti: "Éjjel minimum kétszer ébredek fel a kicsihez, megszoptatom, majd visszaaltatom. A nagy, akit nem vettek fel óvodába ("mert anyuka úgyis otthon van") hétkor kel, öltöztetem, reggelit készítek neki, közben a kicsi már nyomja a műsort, letenni lehetetlen, délelőtt muszáj elmenni a boltba vagy a piacra, autó nincs, tehát marad a tömegközlekedés átszállással, babakocsival. Utána otthon neki kell állni főzni, mert minden nap friss ételt kell adni a gyereknek, aztán etetés. Alvásidőben rendet rakok, mosok, teregetek, porszívózom, mert rendnek kell lenni. Amikor felébrednek, megint kaját készítek, gyümölcsöt diktálok beléjük, mert kell a vitamin, aztán irány a játszótér, mert a gyerekeknek kell a társaság meg a friss levegő. Utána haza BKV-val, vacsi, a nagy csak kekszet hajlandó enni, nesze neked friss kaja, balhé, fürdetés, a kicsi sír, a nagy tévézne, apa sehol, megint túlórázik, de míg hazaér, van időm elpakolni, mert helyettem senki nem csinálja meg... És türelmetlen vagyok a naggyal, folyton fegyelmezem, ahelyett, hogy játszanánk, néha ordítok is vele, aztán emészt a szégyen. Hova tűnt az a nő, aki kedves volt és türelmes és jókedvű? A férjemmel lassan csak a rezsiszámlákról beszélgetünk, meg törlesztőrészletekről, ki kellene cserélni a mosógépet, mert ráz. Az elmúlt években egyetlen napot sem töltöttünk kettesben. Mi lesz így a házasságunkkal?!" - fakadt ki Ancsi.

Az említett barátnőmnek három és fél éves a nagyobbik gyereke, azóta nagyjából így él. A nagyszülők távol élnek, segítsége alig akad. Biztosan sokaknak ismerős a fenti helyzet, és nem kétséges, hogy nagyon nehéz. De a szemfüles olvasónak talán feltűnnek a monológból kilógó lólábak: "Minden nap frisset kell főzni!", "Rendnek kell lenni!", "Ha én nem pakolok el, helyettem senki nem csinálja meg.", "A gyereknek kell a társaság és a friss levegő" - ezek azok az árulkodó mondatok, amelyekre érdemes felfigyelni. Miért kell minden nap boltba menni, és frisset főzni? Mindig rendnek kell lenni a lakásban? Mindent el kell pakolni, mindenki után?

Ancsi barátnőm anyukája is tökéletes háztartást vitt, minden nap főzött, ragyogott a lakás, de nem maradt türelme a gyerekeivel való együttlétre. Ancsi szentül meg is fogadta, ő másképp fogja csinálni. Csakhogy a látott, átélt minták - milyen a jó anya, milyen a jó feleség - kőkemény parancsként hajtanak minket, gyakran észrevétlenül teljesítjük őket. Felmérések szerint a magyar nők többsége ma is úgy véli, hogy a jó feleség, jó anya a rend, tisztaság egyedüli őre, az asszonynak a legjobb szakácsnak, házvezetőnőnek és tökéletes dolgozó nőnek kell lennie. Már csak azért is, mert a munkahelyén pénzt kap a munkájáért, míg az otthoni talpalásért alig jár kézzelfogható elismerés: hisz mindenkinek magától értetődő, hogy anya mindent elintéz, van tiszta zokni a fiókban és étel az asztalon.

De sajnos "házi cseléddé" pontosan úgy válhat az ember, ha arra szoktatja a családtagjait, hogy mindent elpakol, elkészít, megold helyettük, "mert ha én nem, akkor senki" - vagyis gyakran mi magunk hozzuk létre azt a szokásrendszert, amelyben fel sem tűnik - nemhogy elismerésre méltó lenne - a munkánk eredménye (tiszta ruha, meleg étel stb.).

Ancsi barátnőméknél, akkor derült ki, hogy a férje azt sem tudja, hol kell bekapcsolni a mosógépet, mikor az elromlott. Ez az életforma óhatatlanul kiégéshez vezet: krónikus kimerültséghez, állandó ingerültséghez, elégedetlenséghez, később depresszióhoz, majd az évek alatt akár testi betegséghez is. Mert akinek valami baja van, az végre kiszállhat a taposómalomból.

Pedig a gyesbetegség nem más, mint a kiégés. Az anyaság megajándékozza a nőket a nélkülözhetetlenség érzésével, de egy életen át tartó (min. 20 év/gyerek) felelősség súlyával is. A kettő elegye könnyedén átcsap omnipotenciába: vagyis mindenért én vagyok a felelős. Kötelességtudat, fegyelem és egy igásló teherbírása - ezek az uralkodó női parancsszavak. Ez az igazi mission impossible, aminek elkerülhetetlen következménye a bűntudat. Mivel a nők többsége az anyatejjel együtt szívja magába a megfeleléskényszert, könnyen belesétálnak a perfekcionizmus csapdájába.
Egy pár életében a gyermekáldás - minden öröme mellett - a kapcsolat legnagyobb próbatétele is, bár erről ritkán esik szó. Pedig tény: mire a kicsik iskolába mennek, a párok fele szétmegy.

A nők, akik egyre gyakrabban válnak családfenntartókká is, és ugyanolyan fontos az ő fizetésük is a családi költségvetésben, mint a férfiaké, anélkül járatják csúcsra magukat, hogy közben megtanulnák azt, hogy másra is rá lehet bízni feladatokat, hogy lazábban is lehet kezelni az otthoni munkát (pl. nem kell annyit főzni, pakolni minden nap).

A túlhajszolt, éveken át erején felül teljesítő anyából könnyen válik mártír, aki végül a gyerekeit, társát teszi felelőssé: "Feláldoztam értetek az életem."

Így válhat a hősből mártír, de ebben a folyamatban senki nem nyer.