Kérem a teheneket, próbáljanak meg a pesti latyakban flangálni egy kicsit!

Emberek, mi ez az egész förmedvény az ablak túloldalán? Eltűntek a színek! A nyirkos levegő ólmos párával borítja be a Tabánt, nem is látok az orromnál tovább. Na jó, az sem kevés az én esetemben... Nekem senki se jöjjön most az ősz megannyi szépségével, mert nem érdekel! Akármilyen is, utána majd jön a tél, és az már tényleg mindennek a legalja számomra. Persze, az Alpokban, ahol az ember lépten-nyomon lila tehenekbe botlik, csodálatos a vakítóan fehér szűzhó és a kristálytiszta levegő - de kérem a teheneket, próbáljanak meg a pesti latyakban flangálni egy kicsit. Majd nem lenne annyi csoki, az biztos! :-)

Értsétek meg, napelemmel működöm, de ezt már mondtam is. Kell a fényenergia - engem nem izgat fel a kánikula, azon még mindig jobban úrrá leszek, mint amikor jegesre fagy rajtam a pulóver. Sürgősen nosztalgiázni kezdek. Nem megyek messzire, csak az idei nyárig. Újra hajóra szálltam, amihez fogható utazási élmény nem létezik számomra. Legfőképp a tenger közelsége miatt, hiszen úgy ébredni, hogy akármerre pillantasz, a végtelenséggel találkozol, az erővel, a hatalmas kékséggel, ennél több nem kell nekem. Ha tehetném, egész nap csak ülnék a csendben, bámulnám a vizet és a felhők furcsa képződményeit. Csend egy hajón persze elég ritkán van, de hozzáképzelem. Ahogy láthatjátok, állva is el tudok merengeni, ha éppen arra van csak lehetőségem... :-)

Az út egyhetes volt, és több várost érintettünk, hiszen minden nap lehorgonyoztunk valahol. Mivel az elkövetkező hónapokban kell a lélektréning a már említett okokból, majd szépen csepegtetek mindig valami kis utazási élménybombát, így legalább örökösen visszakapaszkodhatom a nyárba.

Vannak fontos kellékek, amiket ehhez az évszakhoz kötünk. Ilyen például a fagylalt. Megmagyarázhatatlan okból soha nem iszom hideg vizet, és semmi hideget, mert akkor rögtön elkezd fájni a torkom, de a fagyi, pláne nyáron, semmilyen kárt nem tesz a gégémben. Nem voltam soha megszállott fagyizó, bár azért rendszeresen lecsusszant a kánikulában egy-két-három gombóc, de úgy tűnik, öregségemre megbolondultam. Ehhez az is kellett, hogy egy drága barátom felhívja a figyelmemet egy szupercsúcs fagyizóra, ahol még soha nem jártam azelőtt. Ez azért őrület, mert kb. egy km-re van a lakásomtól, 23 éve létezik és soha még csak nem is hallottam róla!

Ez most "szerelem első látásra" eset! 3 hete, amióta betoppant életembe a hely, minden nap elzarándokolok oda, és ülve, kehelyből fogyasztom el azt a napi 4 gombócot, plusz tejszínhab, plusz édestölcsér. Nyílván nem hiszi senki, hogy normális lennék, de sürget az idő, mert decemberben 4 hónapra bezárnak! :-) Felsorolni sem lehet a kínálatot, de nektek elárulhatom, mint apró kulisszatitkot, hogy leggyakrabban kubai csokoládé, narancsos-csokis tojáslikőr, citromos túrótorta és kekszes karamell kerül a kehelybe. Ugye, most már megértetek?

Na jó, óvatosan csak, mivel a következő időszakban több olyan fellépésem lesz, ahol dalolnom kell, tehát éppen nem hiányzik egy torokgyulladás. Apropó, dalolás: a Színházak éjszakáján várlak benneteket, szombaton a Játékszínbe, ahol 5 órától énekelgetünk egy fél órát, szigorúan együtt! Ti már úgyis minden dalt jobban tudtok... Pénteken pedig az Operett Színház évadnyitó fesztiválját vezetem a Nagymező utcában, az is mindig jó buli. Ennyit a közszolgálati információkról.

Épp el akartam búcsúzni az előbb, amikor a telefonom csörgött. Képzeljétek, egy kolléganőm hívott fel, akivel eddig soha az életben a "szia-sziánál" többre nem jutottunk, soha nem dolgoztunk együtt - persze azt tudtuk, hogy ki kicsoda, de ennyi! Kinyomozta a telefonszámomat csak azért, hogy felhívjon és elmondja, milyen nagyon tetszett neki a Nők Lapjában velem készült interjú. Ez annyira jólesik és annyira feldobja az egész napom.

Már nem is érdekel a vacak idő.
Most olyan, mintha sütne a nap…