Havas Henrik: "A lányok pityeregtek a családban"

Nem unja még, hogy úton-útfélen aggódva faggatják a hogyléte felől?

Á, én ebben profi vagyok. Már szinte mindenemet eltörtem. Foci, kézilabda, bicikli, motor - a fél életemet gipszben töltöttem, amiben nem az volt rossz, hogy fájt, és kényelmetlen volt, hanem mindenkinek el kellett magyarázni, hogy mi történt.

Most gipsz nincs, viszont nagyon szembetűnő, hogy mennyire lefogyott. Nyilván ezt teszik szóvá.

Igen, persze, telefonálnak. Éppen számítgattam, hogy átlagosan legalább 6 percet illik beszélgetni valakivel és lehetőleg kell valami olyan intim dolgot is mondani, amitől úgy érzi, hogy megtisztelem a bizalmammal.

Kitalált sablonmondatokat?

Persze. Minap volt egy nagyon durva tréfám. Láttam a telefonomon, hogy egy régi barátom többször keresett, üzenetet is hagyott. Visszahívtam, és azt mondtam neki: "Te valóban azt gondolod, hogy most, amikor ilyen rossz állapotban vagyok, van kedvem hallgatni a hülye üzeneteidet, és szeretném elmesélni, hogy történt? Nem gondolod, hogy inkább békén kellene hagyni? Egyáltalán, honnan veszed a bátorságot, hogy zaklass?" Szerencsétlen köpni-nyelni nem tudott. Persze aztán elröhögtem magam... El is küldött a francba. Nagyon hihetően szúrtam le. Egyébként tényleg megdöbbentő, hogy mennyien hívnak - gyerekkori barát, katonatárs, egyetemi évfolyamtárs -, és azután, hogy elmondják, mennyire örülnek, hogy jól vagyok, mindenki elmeséli a saját problémáját. Az egyiknek véres a széklete, a másiknak reggel háromszor kell vécére menni, a harmadik most volt béltükrözésen. Azt a barátomat pedig, akivel ezt a rossz tréfát űztem, tavaly operálták prosztatarákkal. Hihetetlen. Szinte csak ilyen történetekkel találkozom.

Mi jutott ennek kapcsán az eszébe?

Az, hogy valóban mennyi ember küzd egészségügyi problémával. A másik pedig ez a hülye közhely, hogy nem figyelünk magunkra, és a megelőzést mennyire nem vesszük komolyan.

Maga komolyan vette, nem? Rendszeresen járt orvoshoz.

Nem akarok senkit bántani, de tény, hogy 3 év alatt nem kaptam gyógyszert és nem kerültem szakorvoshoz. Ez elég indok lenne ahhoz, hogy az ember felidegesítse magát, de nem teszem, mert teljesen értelmetlen.

De az a közhely, miszerint nem figyelünk magunkra, magára nem volt igaz.

Igaz is, meg nem is. Abban az értelemben igaz, hogy az ötvenedik születésnapom alkalmából döntöttem úgy először, hogy csináltatok egy átfogó vizsgálatot, hogy tudjam, milyen állapotban vagyok. Azóta, ha voltak apró-cseprő gondjaim, akkor mindig elmentem orvoshoz, de ezekre az alhasi fájdalmakra nem volt magyarázat. Biztos azért, mert ha tbc-s vagy AIDS-es lettem volna, az olyan egyértelmű, de emésztőrendszeri problémája szinte mindenkinek van. Talán zsíros volt az étel, vagy túl erősre sikeredett a halászlé. Az egész el van mismásolva. Ebben nyilván én is benne voltam. Az emberi természet már csak ilyen. Nem kell ezt annyira komolyan venni! Majd elmúlik! És persze el is múlt...

Egy darabig.

Bevallom - bár már több mint egy hónapja túl vagyok az operáción -, de még mindig nem teljesen világos, hogy mi a fene történt velem. Még mindig nem látok tisztán. Hogyan operáltak, mit operáltak, miért operáltak? Semmi sem világos. Az történt, hogy elkerültem egy professzorhoz, aki az endoszkópos vizsgálatnál elég rosszkedvűen azt mondta, hogy súlyos gondok vannak.

Nem ijedt meg?

Nem. Mondtam is Lestár doktornak - ő volt a sebész -, hogy engem nem kell különösebben felvilágosítani. Annyira nem érdekel a dolog. Lerajzolta, hogy az a bélszakasz hol fekszik, megmutatta, hogy mit kell eltávolítani. A magam részéről elintéztem annyival, hogy van itt egy profi sebész, teszi a dolgát, aztán kész. Amikor azt mondták, hogy műtét lesz, próbáltam alkudozni, hogy halasszuk januárra, mert jön a karácsony, jönnek haza a gyerekek, unokák, de közölték, hogy nem lehet, még az ünnepek előtt meg kell csinálni. Ez se izgatott különösebben, úgy voltam vele, hogy a repülőtérre majd úgyis én megyek értük. Gondoltam én. Eltávolítják azt a bélszakaszt, aztán szevasz. Ehhez képest, amikor magamhoz tértem az intenzív osztályon, akkor tudtam meg, hogy 4 és fél órás volt a műtét, és a gyulladt szövetek és szervek összenövése miatt el kellett távolítani egy méternyi vastagbelet, a lépemet és a hasnyálmirigy egy részét. Amikor elmondták, akkor körülbelül annyira izgattam fel magam, mint amikor defektet kapott az autóm, mert ez nekem nem jelentett semmit. Annyit érzékeltem, hogy csövek lógnak ki belőlem és eléggé vacakul érzem magam, de önmagában ez a bejelentés nem izgatott. Aztán kiderült, hogy ez egy nagyon jó sebész és a hozzáértők szerint isteni mázlim van, hogy hozzá kerültem, mert komplikált volt a műtét, amit briliáns módon oldott meg. Azt mondták, hogy azért fogok meggyógyulni, mert a nyirokrendszer, a máj, minden érintetlen, gyakorlatilag sehol nem találtak áttétet és ezzel az operációval minden olyan szövetet eltávolítottak, ami veszélyt jelentene. Azzal a szép közhellyel igazítottak el, hogy a természet csodálatos, az emberi test egészen elképesztő mutatványokra képes, és ami maradt, az majd átveszi az eltávolított szervek funkcióit, és tulajdonképpen tényleg így is történt.

Egyszer azt mondta nekem, hogy az életében igazából sok nehézséggel nem kellett megküzdenie. Amikor értesültem a betegségéről, eszembe jutott ez a mondata.

Hát, látja, másnak is ez tűnt fel, hogy pont velem történik mindez. Sokan mondták, hogy mindig én voltam az, akinek soha semmi baja nem volt, soha nem panaszkodott.

Mondott le munkát valaha betegség miatt?

Dehogy. Elővehetném az általános iskolai és a középiskolai bizonyítványomat - soha nem hiányoztam. Egy napot se. Sose voltam beteg. Nekem ez teljesen idegen. Jó is, hogy így volt, mert még most sem érzékelem, hogy ez megtörtént velem. Annyira hétköznapi módon történt az egész. Mondták, hogy december 12-én menjek be, de már ne reggelizzek, aznap ellébecoltam a szobában, olvasgattam, 13-án reggel betoltak a műtőbe.

Nem érzett félelmet?

Semmit. Eltávolítanak egy kis béldarabot? Hát, a franc foglalkozik vele. Aztán amikor az intenzíven magamhoz tértem, épp olyan volt, mint amikor katona voltam. Nagy érdeklődéssel nézegettem, hogy mi történik körülöttem. Figyeltem a csöveket, a nővéreket, az orvosok gesztusait, a hanghordozásukat. Nagyon érdekes volt.

Szinte kívülről nézte, ami történt.

Az egész életem erről szól, hogy megfigyelői státuszban vagyok.

...és a kívülálló státuszában.

Pontosan. Mivel most rólam volt szó, ez egy kicsit nehezítette a dolgot, de fájdalomcsillapítót is azért nem kértem, hogy jobban tudjak figyelni magamra, és arra, ami történik körülöttem. Valóban úgy volt, ahogy Hajdú műsorában elmondtam. Egy szado-mazo stúdiós nő mesélte anno, hogy egy ismert politikusnak olyan aberrációja van, hogy katétert dug fel magának. Ez jutott eszembe, amikor rájöttem, hogy nekem is van katéterem. Előtte sosem volt, azt se tudtam, hogy működik. Aztán, amikor elkezdték kiszedegetni a csöveket - hangosan felröhögtem. Akkor döbbentem rá, hogy ezek az aberrált barmok azzal szórakoztatják magukat, amin most én épp ingyenesen átestem. Persze se az orvos, se a nővérek nem értették, mi a túrót lehet ezen nevetni, de én tényleg így éltem meg ezt az egészet.

Volt ilyen legyengült állapotban valaha?

Nem, de ez is hamar elmúlt! 13-án műtöttek és szenteste reggelén engedtek haza. Este az ajándékosztásnál egy nagy csomag volt a székem mellett. Azt hittem, hogy teniszütő, csak az volt a furcsa, hogy egy vászonzacskóban volt. Belenyúltam és éreztem, hogy ez bizony nem teniszütő. Nagy lendülettel kiemeltem a zacskóból, hogy mi a fene lehet ez?

Tippelhetek?

Igen.

Sonka?

Az. Egy óriási serrano sonka volt, amit Spanyolországból hoztak. Mindenki csodálkozott. Azt hitték, hogy egy ceruzát nem tudok megemelni, ahhoz képest a sonkát simán kivettem.

Most azt majszolja?

Nem. Füstölt sonkát nem ehetek, csak gépsonkát.

Hogy tűri azt, hogy valamit nem lehet megtennie?

Fegyelmezett vagyok. Ihatnék egy pohár bort, de érdekes módon egyáltalán nem hiányzik. Azelőtt egy üveg bort simán elkortyolgattam esténként olvasás vagy tévénézés közben. Megint megtehetném, de nem kívánom.

Gondolom, a teniszezés hiányzik.

Az unokámat, Zsófit elvittem teniszezni szilveszter után pár nappal. Ütöttem is egyet-kettőt, de rájöttem, hogy azért még várni kell egy kicsit a játékkal.

Nem mondja, hogy fölment a pályára?

Dehogynem. Ha már ott voltam! A pincéből fölhozattam az edzőpadot is. Ráültem, nem figyeltem, hogy mennyi súly van rajta, és meghúztam. Kiderült, hogy 40 kiló volt...

Most viccel?

Nem figyeltem, hogy mi van hátul. Nem is mertem elmondani a feleségemnek. Két napig bizsergett a hasfalam, hisz ugyebár ketté lett vágva. Na, mondom, ezt elszúrtam! De már nem bizsereg! Figyeljen ide, én ezt az egészet tényleg nem tudom komolyan venni. Időm se volt sápítozni, olyan gyorsan történt minden. A lányok pityeregtek a családban, de a nők már csak ilyenek...

Mit kezdett a könnyekkel?

Semmit. Egyáltalán nem hatódtam meg. Úgy voltam vele, hogy ilyenkor helyénvaló egy kicsit sírdogálni. Peti volt jó fej. Négyéves, és ő a kötésekre volt kíváncsi.

Nem szereti a nagy érzelmeket? Se látni, se mutatni?

Ha végiggondolom így 63 évesen az életemet, amikor a nagyanyám meghalt, akkor éreztem olyan irtózatos fájdalmat, amit nem tudok elmondani. A László kórház kertjében volt egy facsemete, akkor ültethették, arra dőltem rá, majdnem összetörtem szerencsétlen kis fát. Ott zokogtam fél órát. Szerintem akkor egy életre kibőgtem magam, aztán jóccakát. Azóta nem voltak ilyen nagy érzelmi hullámaim. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok érzelmes ember. Ha valami thriller megy a tévében és kínoznak valakit, elkapcsolok, mert nem bírom nézni. Az emberi nyomorúságot is nagyon nehezen viselem a televízióban. Amikor viszont a könyvemet írtam, és fél évig szinte ott éltem a Lipóton, akkor nem érintett meg, amit láttam. Pedig voltak szörnyű jelenetek.

A hangulata milyen most? Sosem titkolta, hogy hajlamos a depresszióra.

Hát, ez a másik! A műtét óta nemhogy egy korty alkoholt nem ittam, de még antidepresszánst se kellett szednem. Szerintem azért sem, mert nem kellett hülye diákokat vizsgáztatnom. Ez, mondjuk, roppant nagy előny.

Vagy eltávolították a "rosszkedv szakaszt".

Lehetséges ez is. Egyetlen egy kósza, futó gondolatom volt, de aztán azt is elhessegettem, hogy majd nyáron, a tengerparton milyen lesz, hiszen mégiscsak van a hasamon egy 25 centis vágás. Aztán rájöttem, hogy már annyi műtéti heget láttam a strandon emberek hasán, és soha nem zavart.

Piszkálta a hiúságát.

Tulajdonképpen az volt a legdrámaibb, amikor a műtét után először néztem bele a tükörbe. Soha nem voltam kövér vagy sovány, 85 kilót nyomtam, ami normális a 183 centis magasságomhoz - és akkor egyszer csak 70 kilósan belenéztem a tükörbe, láttam a bordáimat, meg hogy a fejemről eltűnt a hús egy része, az elég kellemetlen volt. De ahogy Lestár doktor mondta: "Sonkát sonkával". A feleségem már azon aggódik, hogy nem fogom abbahagyni a zabálást. Voltak bennem kétségek, mert nem vagyok egy nagyevő, de nem tudom, mi történt, megállás nélkül csak eszem, eszem, eszem...

...és méregeti a vércukorszintjét, no meg be kell adni az inzulint...

Mivel a hasnyálmirigy egy része nincs meg, és még a testsúlyommal is gondok vannak, ezért méricskélni és szurkálni kell. Eddig a feleségem intézte, viszont most, hogy bejárok dolgozni, ebéd előtt nincs, aki beadja, ezért két nappal ezelőtt Havasné mélyen a szemembe nézett és azt mondta: "Légy férfi és szúrd meg magad!"

Ezt most elképzeltem. Bocsánat, de kuncogok!

Olyan ellenérzés volt bennem, hogy magamba bökjek! Aztán mégiscsak megtettem és már gond nélkül működik a dolog, de lelkileg eléggé megviselt. Azért, mert nem illik hozzám, hogy méricskéljek, szurkáljak.

Akkor sem értem, hogy miért ment vissza olyan hamar dolgozni. Nyilván megengedhetné magának, hogy felteszi a lábát.

Egyrészt a "Civil a pályán" az ATV-nek és nekem is fontos műsor, és úgy gondoltam, hogy egy órát bent lenni nem a világvége. Másrészt most írnom kell. A könyvhétre el kell készülni a regényemnek, és azért sem lehet hülyéskedni, mert már felvettem az előleget! Szeptemberben akartam elkezdeni, de nem voltam abban az állapotban. Most viszont már jól vagyok, ezért nekiálltam. Épp mielőtt maga jött, olvasgattam az első oldalakat. Alapvetően meg vagyok elégedve vele.

Annyira csodálkoztam volna, ha nem ezt mondja!

Voltak bennem aggályok, mert azért egy több szálon futó krimit megírni nem egyszerű.

Régi ötlet?

Az alapötlet régi, de most, hogy a megvalósítás útjára léptem, derült ki, hogy azt az apró kis ötletet kibontani nem is olyan könnyű, de a fejemben már megvan. Ez egy 24 évvel ezelőtt hallott történet, amit azóta dédelgettem magamban. Egy apátságból ellopnak két ősnyomtatványt és aztán elindul a hajsza a visszaszerzésükre. Egy olyan könyvet akarok írni, amiben rengeteg sztori van és csak a végén derülnek ki az összefüggések. Azt hiszem, az erősségem az, hogy jól tudok történeteket mesélni, és dialógusokat írni. Nem lesz ezzel probléma.

Naponta leül a géphez és fegyelmezetten gépeli a sorokat órákon át?

Nem. Én nem tudok kézzel írni. Írógéppel és számítógéppel sem. Csak diktálni tudok. Hírszerkesztő voltam, ahhoz szoktam. Diktálok, ami nem azt jelenti, hogy otthon nem írok le pár sort, ha eszembe jut valami, de az se jellemző. Igazából ebben a fotelben töröm az agyam, ott ül a gépírónő és mondom, ami jön belőlem. Most ezzel töltök napi három-négy órát. Teszem a dolgom, mint azelőtt. Csak kicsit többet eszem. Jól vagyok. Higgye el - tényleg olyan, mintha semmi nem történt volna.