Steiner Kristóf: Édes szenvedés

Hajnal van. A langyos eső csendesen szemerkél Tel Avivban, az árnyékom pedig a konyha falán remeg a gyertyafényben. Nyugtalan vagyok. A Kedves már mélyen alszik, holnap - azaz már inkább ma - a belgyógyászati gyakorlat után a sebészeten folytatja friss orvosi praxisát. Amikor pedig este hazaérkezik, és megkérdezi majd tőlem: "Mi történt veled ma?", elmesélem neki, hogy megszállt az ihlet, és rengeteget írtam, készítettem egy nagy üveg eperlekvárt, és jóga közben kificamítottam a csuklómat.

Amikor pedig majd visszakérdezek, ő a falnak dőlve mondja majd el, hogy köszönte meg a segítségét könnybelábadt szemmel egy arab asszony, akinek a férje egy hónap után hagyhatta el a kórházat egészségesen, esetleg azt, hogyan halt meg a karjai között egy 106 éves bácsi, az osztály orvosainak és ápolóinak minden igyekezete ellenére. Míg én málnakekvárt főztem, és írtam egy novellát arról, milyen volt tegnap hajnalban cikket írni a konyhában ülve. Ő pedig - az életmentő, az orvos, a halál szemtanúja - megfogja a kezem, a szemembe nézzen, és azt mondja: "Csodálatos vagy." Én pedig csendben nyelem a könnyeimet.

Vajon hogyan lehetséges, hogy valaki, aki mindennapi munkája során a szenvedés és a fájdalom legrettenetesebb képeivel találkozik, kerekebb lélekkel tér haza a munkából, mint az, aki mindent elkövet, hogy összekapja magát szellemileg? Hogyan lehetséges, hogy nincs az a hársfatea, jógaászana vagy tengerparti séta, amely annyi fénnyel ajándékozna meg, mint az a néhány óra, amit Indiában töltöttem a Teréz Anya Szeretetközpont betegei között, vagy a Tűzoltó Utcai Gyermekklinika karácsonyi csillagokkal feldíszített kórtermében, a rákos gyerekeknek mesét olvasva?

A válasz épp olyan világos számomra, mint a gyertyáim fénye: a nehézségeim minden esetben abból fakadnak, ha áldozatként gondolok önmagamra, és hagyom, hogy elsüllyedjek az önsajnálatban. A kedvesemnek azonban - hivatásából adódóan - nincs is más választása, mint hogy az "ösztönös önsajnálatot" felcserélje felelősségvállalásra és feltétlen törődésre.

A szenvedés a kabbalista bölcselet egyik központi fogalma: az ősi miszticizmus tanai szerint tartós boldogságért gyakran a pillanatnyi szenvedést kell választanunk annak érdekében, hogy hosszú távon végleg megszabadulhassunk a lelki fájdalomtól. Meglepő módon sokszor maga a küszködés hozza a gyógyulást, az élet legkülönfélébb területein: minden érzelmi fájdalom lehetőség arra, hogy kivirágozzon bennünk a fény, és minden ilyen "lélekvirág" erőt ad ahhoz, hogy önsajnálat helyett csillapítsuk a köröttünk élők szenvedését - egy életmentő operációval, egy inspiráló novellával, vagy egy csokor virággal... ki-ki a maga módján.

Hiszem, hogy a születésünk pillanatában egyfajta képzeletbeli szerződést írunk alá: vállaljuk a földi lét szenvedéseit, és minden negatív hatással, ami ér bennünket, pozitívabbá válunk: megtisztulunk. Ha visszautasítjuk a szenvedést, ha elmenekülünk előle, hátat fordítunk neki, és azt mondjuk: "Nekem erre nincs erőm, én könnyű, boldog és fájdalommentes életet álmodtam meg magamnak!", a sebek még fájdalmasabbak lesznek. Ha azonban elfogadjuk, mi több, értékeljük a sérüléseinket, sokkal kevésbé sajognak, és gyorsabban hegednek majd be. Mire a gyertyáim végigégnek, a nyugtalanságomnak is nyoma vész majd... és felteszek egy kávét a tűzhelyre a Kedvesnek. Nagy nap a mai. Újabb szenvedés-megtisztulás-boldogság vár ránk.