Steiner Kristóf: Kopasz kisherceg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki tejfölszőke fürtökkel és pillangó-szempillákkal érkezett erre a Földre. Az emberek gyakran csodálattal mondogatták: "Pont olyan vagy, mint a kisherceg", és élvezettel túrtak bele a lenszínű bozontba. A kisfiú kamaszkorára nagyfiú lett, még nagyobb hajjal: aranyszőke tincsei göndörödni kezdtek, és a háta közepét verdesték. Az iskolában csak úgy emlegették: "Tudod, az a lányos srác", a vaskalapos tanárok pedig időről időre rákiabáltak: "Ideje lenne már levágtani ezt a rőzsét!". Amikor pedig a kamaszsrác férfivá érett, és a fürtök fakulni kezdtek, hidrogén-peroxidot ragadott, és platinaszőkére festette hajkoronáját. Marilyn Monroe klasszikusa óta tudjuk: "Az urak a szőkéket szeretik", ezt pedig törénetünk hőse is tudta: kishercegből az éjszaka királyává vált, és gyakran addig táncolt a diszkógömb fényében, míg valaki hozzá nem lépett, és meg nem ragadta a szöszi üstököt, hogy szájon csókolja őt.

Amikor pedig a fiúra már nemcsak a nap, hanem a reflektorfény is ráragyogott, a lobonca a védjegyévé vált. A szőke árnyalatait és a furcsábbnál furcsább frizurákat gyakrabban váltogatta, mint más az alsóneműjét, és - a hírnévtől megrészegülve - a külsőségek börtönének rabja lett. Hosszú órákat töltött a tükör előtt, drága olajakkal és krémekkel kényeztette magát, és az ország híres-neves borbélyai mind ismerték szeszélyeit. "Legyen hossszabb! Legyen fényesebb! Legyen hamvasabb!" Ám ahogy telt-múlt az idő, és a fiú lelkét egyre vadabb orkánok gyűrték, ismét a tükör elé állt, és a saját szemébe mondta: "Elég! Elég már." Alice csodaországában, amikor a kártyakatonák a fehér rózsákat vörösre festették a Szív Királynő tiszteletére, és az álszín csepegni kezdett, a zsarnok asszony éktelen haragra gerjedt. Így volt ezzel a fiú is: a következő nyár során egyik szemével sírva, a másikkal nevetve figyelte, amint a festett fürtök tövében megjelennek az őszes-szürkés hajszálak. Gyermekkora óta nem tudta, mi is rejlik a maszk alatt.

Nem titok, hogy a fiú neve Steiner Kristóf, vagy ahogy sokan nevezték az évek során "Viva Kristóf", "a meleg műsorvezető", "a szőke sztár", vagy kevésbé barátságosan "a díszbuzi", esetleg egyszerűen csak "az a izé, na". A skarlátbetűket persze nem a közönségtől kapta: ő aggatta magára a szerepeket. A kabbala tanai szerint a negatív tetteink - legyen szó egy ártatlannak tűnő hazugságról, egy ítélkező megjegyzésről, vagy egy valódi gaztettről - páncélokat építenek a lelkünk köré, amelyektől csupán keserves munkával tudunk megszabadulni. Az kisördög sokféle jelmezt ölt fel, hogy becserkésszen minket: a gőg, kapzsiság, önzés csupán néhány ezek közül. A fegyvereink pedig az őszinteség - önmagunkkal és másokkal szemben, a bizonyosság - hogy képesek vagyunk a változásra, és a megosztás - amely abban segít, hogy megtanuljuk: a javaink nem hozzánk tartoznak, hanem mindenkihez, legyen szó egy pozitív gondolatról vagy egy falat kenyérről.

Múlt héten - azzal egy időben, hogy megállapodtam az Ulpius házzal második, nyár végén boltokba kerülő könyvem kiadójával - váratlanul válságba kerültem... pontosabban "tettem magam". Hiszen semmi bajom sem volt kerek e világon: örök napfényben élek Tel Aviv tengerpartján, csodálatos párom, barátaim, munkám és szerető családom van, és az írás mellett a lelki fejlődésre is marad időm. Ám ez a színes világ egyetlen pillanat alatt gyászos feketébe fordult a szememben. Az önsajnálat mocsarában tocsogva beköltöztem egy éjszakára a lakásunkhoz tartozó kamrába egy gyertyával és két éve megjelent, Gumimatrac a Gangeszen című könyvemmel, keresve a szem elől tévesztett "valódi színeimet". Amikor másnap reggel felébredtem - még mindig a kisszobában kuporogva -, és a szememmel keresni kezdtem a kulcsot, ráeszméltem: elfelejtettem magammal hozni. A kedvesem orvos lévén már régen elindult a kórházba, én pedig - szó szerint saját ostobaságom rabjaként - a sötét kamrában rekedtem.

Amikor a munkaasztal egyik fiókjában talált varróollóval, tükör és habozás nélkül levágtam a hajamat - csaknem kopaszra - , nemcsak a fürtjeimtől szabadultam meg, hanem egy réteg ego-páncéltól és egy skatulyától is. Két ideológia vezérelt. Úgy véltem, ha nem vagyok képes értékelni az életem ámulatba ejtő szépségeit, akkor szimbolikusan saját kezemmel vonom meg magamtól a szépséget. Másfelől pedig - bár eleinte remegő kézzel kaszaboltam a tincseket - boldog voltam, hogy bebizonyíthatom magamnak és a világnak: a hajam nem határozza meg, ki vagyok. Mikor pedig a pőre fejbőrömet szemlélők feltették a kérdést: "Hová lett a kisherceg éned?", csupán annyit mondtam: "Ha a fejtetőmön volt, nem pedig a lelkemben, akkor nem is létezett soha."