Steiner Kristóf: Rajtad áll vagy bukik

Az elmúlt időszakban jöttem rá arra, hogy mennyi megválaszolatlan kérdés visszhangzik a fejemben az öt éve elhunyt édesanyámmal kapcsolatban. És bár a halálát végleg elfogadtam akkor, amikor a Gangesz habjaira szórtam a hamvait Indiában, az életét, azaz azt, ahogyan élte az életét valahogy még mindig nem sikerült helyre tennem magamban. Újra és újra azon kapom magam, hogy hevesen ítélkezem felette, hogy racionális okokat keresek a döntéseire. Igyekszem a fejébe, a szívébe, a lelkébe helyezni önmagam, hogy felfogjam: miért, hogyan, kiért élte az életét. Hetente-kéthetente biztosan álmodom vele, és a találkozásaink sosem kellemesek: rendszerint goromba velem, mérges rám, vagy kinevet, ami álmomban is rettenetes kínokat okoz, amikor pedig felébredek, szinte azonnal legurul néhány könnycsepp az arcomon. Ezek a lelki gátak pedig éppen olyanok, mint a testünk jelzései: ha rosszul táplálkozunk, elhízunk, elfogyunk, vagy megbetegszünk. Senkinek sem lesz izmos válla és kockás hasa csupán a szándéktól, hogy egészségesre edzze magát. A lelki edzés is ilyen: állandó munkát, véres verejtéket és emberfeletti kitartást igényel.

Tudom ezt olyankor is, amikor a kedvesem már mélyen alszik, én pedig előbányászom az e-mail postafiókomból egy régi szerető meg nem válaszolt levelét, és ártatlan választ küldök neki. Tudom ezt akkor is, amikor lassan fél órája ülök az interneten, és lázasan kattintgatok, hogy megtaláljam a pucér Zac Efron paparazzófotóját - természetesen nem kikockázott verzióban. Tisztában vagyok mindezzel, miközben újabb pohár vörösbort töltök magamnak, és váltig állítom, hogy "én sosem azért iszom, hogy berúgjak, és egyébként is, a jó vörösbor roppant egészséges". Emlékszem minderre, amikor vendégségben bekapok egy falat kekszet, amely a házigazda szerint "valószínűleg" tojásmentes, én pedig - vegán lévén - megkockáztatom, hogy szembeköpöm magam, és ellentmondok a saját ideológiámnak egyetlen harapás sütikéért. Vágom, hogy pengeélen táncolok, amikor a tüdőmet elborítom a gomolygó füsttel, és ősi sámánok, békepipázó indiánok, vagy vízipipázó szultánok intellektuális és kulturális elitjébe helyezem magam a fejemben, ahelyett, hogy beismerném: kártékony és felesleges, amit művelek.

És közben közeleg a nap, amikor mindezzel el kell számolnom. Ahogy mindannyiunknak. Szembe kell néznünk a saját tükörképünkkel, és ki kell mondanunk: meg akarok bocsátani. Vagy épp a szerelmünk, az édesanyánk, a gyermekünk szemébe néznünk, és kimondanunk: bocsánatot akarok kérni. Közeleg a nap, amikor fel kell adnunk az ostoba büszkeségünket, a puszító önmarcagolást és a még ennél is veszélyesebb tagadást. Nem tagadhatjuk tovább, hogy ennél sokkal többre vagyunk képesek. Nem tűrhetjük tovább, hogy a ragyogó, önzetlen, kristálytiszta énünket elnyomja a lustaság, az önsajnálat, mások hibáztatása és a függőségeink rettenetes súlya. És hogy mikor érkezik el ez a nap, egyes egyedül rajtunk áll... vagy bukik.