Peller Mariann: Mi magunk vagyunk önmagunk kerékkötői

Az ember elsőre csak annyit érez az ilyen típusú emberekkel kapcsolatban, hogy jó a közelükben lenni. Vagyis jó a kisugárzásuk. A kisugárzás pedig csakis akkor tud „jó" lenni, ha a legfontosabb dolgok jól működnek egy ember életében: vagyis helyén van a szíve. Szerintem a képernyőn keresztül is érződik, hogy ki milyen ember, de van, akinek még a fotóin is átjön. Szandi nagyon erős személyiség – de nem az általában használt értelemben. Tehát nem erőszakos, elnyomó vagy harsány. Mindennek épp az ellentettje: csendes, de határozott, nyugodt, harmonikus. Olyan, akihez tényleg szeretnél közel kerülni, legalább azért, hogy ellesd, ezt mégis hogyan csinálja?

Hamar kiderült számomra, hogy Szandinak nem feltétlenül feladata ebben az életben, hogy nagyon mélyen foglalkozzon a spiritualitással. Mindeközben azonban a megnyilvánulásaiból, a lényéből sugárzik az alapértelmezett bölcsesség, mintha hozta volna magával – persze hogy nem kell sokat tanulnia e téren. Hiszem, hogy mindennek oka van ezen a fizikai világon, így annak is, hogy Szandi a test működésével, annak tökéletesítésével foglalkozik ebben az életében. Csakhogy ő maga is azt mondja, hogy a testről leválaszthatatlan a lélek. Egyik nem működhet egészségesen a másik segítsége nélkül, csak ha tényleg összhangban vannak.

És azt hiszem, itt van a kutya elásva! Fel kellene ismernem végre, hogy rosszul fogom fel az egészet. Nem küzdhetek a testem ellen, ha egyszer a lelkem (tudatosan) éppen ezt a testet választotta! Mert úgy döntött, hogy ebben a testben fogja megtanulni pontosan azokat a leckéket, amiket meg kell tanulnia az aktuális élete során.

Már csak a hitünket kellene megerősíteni – ezen a téren is. Szandi elmesélte, hogy gyerekkorában édesapja felügyelte az étkezéseit, amikor ő RSG-zett. Reggel megmondta, hány kilót fog mutatni estére a lánya alatt a mérleg. És ez minden alkalommal pontosan így is történt. Mindennek pedig az volt az oka, hogy a kislány feltétel nélkül bízott és hitt az édesapjában. A rendíthetetlen hitének hála képes volt tökéletesen irányítani a fizikai testét. Ennyi lenne hát a dolgunk, csak el kellene hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.

Először is, el kellene fogadnunk, hogy valóban mi magunk választottuk a testünket (bármilyen is legyen), mert fejlődni szeretnénk még a testünk által is. Aztán el kellene fogadnunk, hogy a lélek (és az elme) ereje sokkal többre képes, mint a fizikai test ereje. A kettő pedig nem egyenesen arányos. A test tehát szinte mindegy is, milyen, ha a lélek csodálatos, sugárzó és erős. Az elme ereje pedig tényleg csodákra képes. Legyen az apró, mint a testsúly karbantartása (erre mától rágyúrok!), vagy legyen hatalmas, mint egy halálosnak mondott betegség legyőzése. Mindez pedig csak akkor lehetséges, ha bizonyos szintig képesek vagyunk kitörni a korlátainkból, az elme korlátaiból. Vagyis ha nem hisszük, hogy sikerülhet, ha nem bízunk abban, hogy mi beletesszük a magunk 100 százalékát, és majd az Égiek is hozzáteszik a maguk 100 százalékát, akkor egyszerűen nem fog sikerülni. És ezt a legnehezebb elfogadni, de muszáj lenne törekedni rá, mert valójában mi magunk vagyunk önmagunk kerékkötői. Ha hiba csúszik a gépezetbe, akkor a hibát legelőször, és végezetül is, önmagunkban kellene keresnünk. Aki így tesz, megtette az első lépést a valódi megoldás felé.